17. Fejezet

 

Tizenhetedik fejezet

 

Harmadik éjszaka – Malibu, Kalifornia

 

 

Juro a biztonsági monitoron figyelte, ahogy Mathilde az utolsó túlélő vámpír kíséretében megteszi a rövid utat a lakókocsijától a bejárati kapuig. Ez a vámpír a szó semmilyen értelmében nem volt erős, és Juro biztos volt benne, hogy Mathilde jobban szeretett volna legalább egy magányos mestervámpírt a háta mögött tudni. Sajnálatos módon csak ez maradt neki.

Mindez azonban nem számított ebben a pillanatban. Ez volt a harmadik éjszaka, mióta Mathilde bejelentette a kihívási szándékát. Ezúttal nem azért volt itt, hogy jobb szállást vagy élő donort követeljen. Azért volt itt, hogy egy végső kihívást intézzen, és a területet a magáénak nyilvánítsa, mivel pontosan tudta, hogy Raphael nincs itt, hogy válaszoljon.

– Megint kopogtat – mondta Juro.

– Megvárakoztatjuk? – kérdezte Jared a szoba másik végéből, ahol épp most fejezett be egy konferenciahívást Anthonyval és Vincenttel. Egyikük sem gondolta, hogy az európai vámpírok megállnak Nyugatnál. Akár sikerrel jár Mathilde Rafael területének elfoglalására irányuló tervével, akár nem, a két másik vámpírlord, akik Hawaiin mellette álltak, eltűntek mindenki radarjáról ugyanazon az éjszakán, amikor Mathilde megjelent Malibuban. Biztosra vehető volt, hogy saját terveik vannak egy vagy több másik területre, de senki sem tudta, hogy melyikre, és mindenki igyekezett felkészülni rájuk.

– Számít ez? – kérdezte Juro, válaszul Jared kérdésére.

– Mindig olyan mogorva vagy, Juro – mondta Lucas, úgy vonulva be a tárgyalóterembe, mintha a világon semmi gondja nem lenne. – Reméltem, hogy egy olyan szép nő, mint Lucia, majd felvidít egy kicsit.

Juro megfordult, és sötét pillantást vetett rá.

Lucas válaszul felvonta a szemöldökét. – Azt hiszem, nem – mondta könnyedén, majd a tárgyalóasztal körüli nagy forgószékek egyikébe vetette magát.

Juro tudta, hogy Lucas remek harcos, és jó ura a területének, de a vámpír tényleg az utolsó idegszálait cincálta. Úgy tűnt, nem volt olyan súlyos helyzet, amit az idióta komolyan vett volna.

– Szóval, mire készül ma este Lady Mathilde? – kérdezte Lucas, felpattanva a székről, ahová épp leült az imént. Odasétált és megállt Juro mellett, a monitort figyelve, ahogy kibontakozik a kapu körüli jelenet. – Azon kívül, hogy szörnyű az ízlése a ruhák terén – mondta egy grimaszt vágva –, valakinek mutatnia kéne annak a ribancnak egy naptárat. Az 1400-as évek már rég elmúltak. Mindig így öltözik?

Juro tanulmányozta Mathilde képét a képernyőn. Sok mindenben nem értett egyet Lucasszal, de abban igen, hogy Mathilde milyen ruhát választott erre az estére. Ugyanolyan díszes ruhát viselt, mint aznap este, amikor átverte Raphaelt. A ruha fényes anyagból készült, királylila színben – Juro biztos volt benne, hogy ez nem egy hétköznapi színválasztás. Szűk, fodros fűző volt rajta, puffos ujjakkal és bő szoknyával, ami lehetetlenné tette volna a valódi harcot. Szőke haja bonyolult fonatba volt csavarva, vastag fürtök omlottak a vállára, és diadalmas arckifejezéssel mosolygott egyenesen a kamerába, mintha tudta volna, hogy nézik.

– Tényleg azt hiszi, hogy mi csak úgy hátradőlünk, és hagyjuk, hogy besétáljon ide?

– Valószínűleg kihívást vár tőlem vagy Jaredtől, de miattunk nem aggódik.

– Nem vagyok benne olyan biztos, hogy nem kellene – jegyezte meg halkan Lucas. – Valószínűleg bármelyikőtök elbírna vele.

Juro rövid időre lehunyta a szemét a bókra, és a belőle áradó magabiztosságra. Az ilyen pillanatokban értette meg, miért hisz Raphael Lucasban, mint barátban és szövetségesben. A vámpír tudott idegesítő lenni, de amikor a helyzet úgy hozta, teljesen professzionális üzemmódba kapcsolt, és a hűsége megingathatatlan volt.

– De nem akarjuk, hogy ezt megtudja. Rólad sem szabad tudnia!

Lucas hátba veregette, amitől Juro állkapcsa ingerülten megfeszült. Utálta, amikor Lucas ezt csinálta, valószínűleg ezért is ragaszkodott hozzá.

– Ne aggódj, nagyfiú! Bízd csak rám! Hadd jöjjön fel a házba. Ettől úgy fogja érezni, hogy nyert valamit, és sokkal fogékonyabb lesz, amikor eljátszom a szerepemet. Pontosan azt fogja látni, amit láttatni akarok. Az egyetlen problémánk az lesz, hogy távol tartsuk az ágyamtól.

Juro nem tudta megállni, hogy ne suhanjon át undor az arcán, amikor megfordult, hogy Lucasra meredjen.

– Kathrynnel vagy párosítva! – emlékeztette a férfit.

Lucas felnevetett. – Nem mondtam, hogy beengedem az ágyamba, Juro! Az isten szerelmére, olyan, mintha a nagyanyám lenne, vagy ilyesmi. Undorító! – Megborzongott. – Csak azt mondtam, hogy ott akar majd lenni.

– Ne gyötörj már mindenkit! – rótta meg Kathryn Hunter Lucast, a szobába lépve. – És az ágyad már tele van. Örökre.

– És örülök is neki, én Katie-m – dörmögte Lucas, odalépve, hogy megcsókolja a párját. – Azoknak azonban, akik úgy tűnik, nincsenek tisztában az itteni célommal, ki kell hangsúlyoznom, hogy az a szándékom, hogy megkérdőjelezzem Mathilde követelését, miközben elbűvölöm őt, hogy elhiggye, nem jelentek valódi fenyegetést.

– Elég jól értem – mondta Kathryn, és megpaskolta az arcát. – De semmi érintés!

Lucas elvigyorodott, láthatólag elragadtatva a párja féltékenységének eme megnyilvánulásától.

– Szóltam az őrnek, hogy engedjék be. Már úton van – mondta Jared, félbeszakítva könnyed szóváltásukat. – Hamarosan itt lesz.

– Jó – mondta Lucas, és a viselkedése halálosan komoly lett, a rá oly jellemző szeszélyes váltások egyikében. – Elegem van Mathilde-ból és a követeléseiből! Itt az ideje, hogy most ő játssza a mi játékunkat.

 

 

A földszinti fogadószobában találkoztak, nem akarták, hogy a nő beszennyezze Raphael emeleti magánterületét. Jared és Juro a biztonsági embereikkel együtt már várták, amikor Mathilde besétált, mint egy hódító uralkodó.

– Jared, Juro – mondta, az orrlyukait összeszorítva, mintha még az is fájna neki, hogy ugyanazt a levegőt szívja, mint ők. A tekintete a hátuk mögött álló tucatnyi vámpírra emelkedett, akik közül bármelyikük egy gondolattal is laposra tudta volna lapítani a saját magányos kísérőjét. – Ti többiek távozhattok. Később beszélek veletek és a kapitányotokkal.

Juro felnevetett, ami felháborodott sziszegést váltott ki Mathilde-ból. – Nincs kapitányuk – magyarázta. – Én vagyok nekik. Én vagyok Raphael biztonsági főnöke.

– Már nem sokáig! – csattant fel a nő. – Egyébként is, hol van? Az idő lejárt, és egyre türelmetlenebbül várom, hogy elfoglaljam az új területemet!

– Az igénylés és a birtoklás két különböző dolog – emlékeztette Jared. – Attól még, hogy egyszerűen kimondja, nem lesz úgy.

Mathilde ereje hirtelen felduzzadt, betöltötte a szobát, és úgy nyomta Juro lelkét, hogy tudta, Jared is érzi.

– Nem kérek tőled leckéket arról, hogyan kell területet követelni és megtartani, Jared Lincoln! Már jóval azelőtt lord voltam, hogy te megszülettél volna azon a georgiai ültetvényen. Ó, igen – folytatta –, mindent tudok rólad, és rólad is, Juro. Egyébként hol van az ikertestvéred? Szeretném látni, hogy tényleg annyira hasonlítotok-e egymásra, mint ahogy hallottam.

Egyikük sem fáradt azzal, hogy válaszoljon Mathilde gúnyolódására, és különösen nem a Ken’ichire vonatkozó kérdésére. Ez egy olyan út volt, amin semmiképpen sem akartak végigmenni vele.

– Miért van itt, Mathilde, és minek ez a cicoma? – kérdezte Juro, végigfutva tekintetével a nő díszes ruháján.

Mathilde orra a levegőbe emelkedett, és lenézett rájuk, még akkor is, ha mindketten legalább 30 centivel felülmúlták őt. – Azt hiszem, ez még neked is nyilvánvaló! Miután hivatalosan kihívtam Raphaelt, a Nyugat urát, a vámpírtörvényeknek és hagyományoknak megfelelően, ezennel...

– Lady Mathilde – szakította félbe Lucas hangja a nő feladási nyilatkozatát.

Az utolsó pillanatban, mint mindig gondolta Juro. Lucas sokkal hamarabb is közbeléphetett volna, de kétségtelenül élvezte a drámai belépőt, ezzel is megerősítve Juro róla alkotott véleményét.

Mathilde hallhatóan felzihált, és sarkon pördült, hogy szembeszálljon azzal, aki meg merte zavarni dicsőségének pillanatát. Amikor meglátta Lucast, az első reakciója a döbbenet volt, amit egy határozottan női elismerő pillantás követett.

Juro elgondolkodva összeszorította az ajkát. Talán Lucasnak mégiscsak igaza volt Mathilde-dal kapcsolatban. Vagy Raphaelnek, hiszen az ő ötlete volt, hogy Lucast egyszerre használják tartaléknak és figyelemelterelésnek.

– Lucas? – szólalt meg Mathilde, fiatalos arca kacér kifejezést öltött. Végigmérte a férfit tetőtől talpig. – Még mindig Raphaelt szolgálod?

Lucas hanyagul megvonta a vállát, közelebb suhant, hogy ő is végigmérje Mathilde-ot a feje búbjától a lábujjáig.  

– Csodásan nézel ki, Mathilde! Jól áll neked a kor!

– És neked is – dorombolta a nő. – Amikor utoljára láttalak, még mindig egy nyurga fiatalember voltál. Egy nagyon emberi fiatalember.

– Ugyan, ne játszadozzunk! Tudnod kell, hogy Raphael már évekkel ezelőtt átváltoztatott.

A nő mosolyogva lehajtotta a fejét. – Természetesen igazad van. Nem vagyok olyan bolond, hogy kihívjam Raphaelt anélkül, hogy utána ne néznék a barátainak és szövetségeseinek. De azt is tudom, hogy van saját területed. Akkor miért vagy itt?

Lucas hátat fordított neki, átment a szobán, hogy ernyedten leroskadjon a teremben szétszórt elegáns kanapék egyikére. – A hadnagyom végzi a napi munka nagy részét – mondta hanyagul. – Unalmas dolgokat. Én csak akkor ugrok be, ha valami érdemleges dologról van szó.

– És Raphael jóváhagyja?

Lucas horkantva felnevetett. – Vámpírlord vagyok, Mathilde! Már nincs szükségem a jóváhagyására!

– Én nem ezt hallottam. Úgy hallottam, ti ketten még mindig elválaszthatatlanok vagytok... vagy inkább szeretők?

Lucas egy ciccegő hangot adott ki. – Ennyi év után még mindig féltékeny vagy Raphaelre és rám! Soha nem tetted túl magad rajta, nem igaz?

Mathilde megmerevedett. – Fogalmam sincs, hogy mi...

– Akartál engem. Az övé voltam. Ilyen egyszerű.

– Miért vagy itt, Lucas? – kérdezte a nő, finoman szipogva.

Lucas egy elnyújtott sóhajjal felállt. – Ezennel kihívom a kihívásodat... nos, ez nevetségesen hangzik, nem igaz? Egyszerűsítsük le a dolgot. Kihívom a jogodat ehhez a területhez. Akarod ezt a területet? Akkor harcolj meg érte velem!

– Nem harcolhatsz a kihívásért Raphael nevében, csak Jaredért…

– Kérlek! – mondta Lucas, szarkasztikusan elhúzva a szót. – Mik vagyunk mi, emberek, hogy azon civakodunk, kinek milyen joga van? Vámpírok vagyunk, és a vámpíroknak csak egy szabályuk van! Megtartod, amit meg tudsz tartani. Neked kell a terület. Én is a területet akarom. Ezért megküzdünk érte.

– Miért, amikor már majdnem kétszáz éve uralod a Síkvidéki területet?

– Itt jobb az időjárás. Különben is, te aligha panaszkodsz, hogy másnak már van területe. Neked is van egy sajátod, ha jól emlékszem.

– Te most tényleg kihívsz engem?

Lucas rákacsintott. – Valójában igen. Bár – mérte végig még egyszer a nő elegáns ruháját –, hajlandó vagyok várni egy éjszakát. Nem szeretném tönkretenni ezt a csinos ruhát. Különben is, ma este buli lesz a kedvenc vérházamban, és tudod, mit mondanak a kaliforniai lányokról.

Mathilde homlokán elmélyültek a ráncok, és Juro egy pillanatig azt hitte, hogy vissza fogja utasítani. Vagy legalábbis megtagadja, hogy Lucasnak adjon egy plusz éjszakát, ami ennek a kis drámának a lényege volt.

– Rendben van – mondta végül. – Bár remélem, addig is átgondolod a dolgot. Inkább legyünk barátok, mint ellenségek, Lucas – mormogta, közel hajolva a férfihoz. Ismét kiegyenesedett, majd Jaredhez fordult, és így szólt: – Én azonban a házban maradok, amíg ez el nem dől! Te majd gondoskodsz a megfelelő szállásról...

– Nem fogok – szakította félbe Jared.

A nő éles pillantást villantott a férfira. – Raphael elvesztette a jogot. Jog szerint...

– Önnek nincsenek jogai ebben a házban, Mathilde! A terület még nem az Öné. Lucas vitatta a kihívását, és őszintén szólva, inkább ő, mint Ön. Ha győzedelmeskedik, bármilyen szállást elintézhet, amit csak akar. Biztos lehet benne, hogy sem én, sem Raphael legtöbb embere nem fog itt lófrálni, hogy lássa, melyik szobát választja.

Juro várta, hogy Mathilde felrobbanjon, hogy végre felhasználjon valamennyit abból a jelentős erőből, amit érzett, hogy viharzik benne. De a nő ismét meghátrált, láthatóan jobban aggódott a Lucasszal való esetleges harc miatt, mint amiatt, hogy még egy napig a lakókocsiban aludjon.

– Jobb, ha gyorsan futsz, Jared Lincoln! Ezt nem fogom elfelejteni!

Jared hanyagul megvonta a vállát, majd a biztonsági csapata felé mutatott. – Kísérjétek ki, kérlek, Lady Mathilde-ot a kapuhoz!

– Lucas! – követelte Mathilde, mintha azt várta volna, hogy közbelépjen.

De Lucas csak megvonta a vállát. – Ez még nem az én területem, kicsim. Nem az én szabályaim. Holnap este találkozunk. Legyünk civilizáltak, és legyen tíz óra. Lehet, hogy maradnak hölgyek, akiket szórakoztatni kell. Érted – tette hozzá kacsintva.

Mathilde rosszallóan összeszorította a száját, szaténszoknyája suhogott a márványpadlón, amikor a hat vámpír felé fordult, akik azért közeledtek, hogy visszakísérjék a kapuhoz.

Juro és a többiek vártak, amíg meg nem hallották, ahogy a bejárati ajtó becsukódik a nő feneke mögött, majd a terepjáró ajtócsapódását, és a motor hangját, ahogy elhalkul a kapu felé távolodva, mielőtt megszólaltak volna.

– Ez szórakoztató volt – mondta Jared szárazon.

– Mindenesetre a várakozásoknak megfelelően alakult – értett egyet Lucas. – Reméljük, holnap is fel tudom tartóztatni, ha szükséges. Van valami hír Cynről?

Juro felsóhajtott. – Ken’ichi hívott. Ma este lépnek.

– Mikor tudjuk meg, hogy sikerrel jártak-e? – kérdezte Lucas feszülten.

– Remélhetőleg még reggel előtt, de az időeltolódás miatt...– Megrázta a fejét. – Talán csak holnap este.

– Cyn felhívhat, és hagyhat üzenetet – kezdte Lucas.

De Juro félbeszakította. – Ha sikerrel járnak, Cynnek fontosabb dolgok lesznek a fejében. Megkérem Robbie-t, hogy gondoskodjon erről.

– Felhívhatja Kathrynt. Add meg a számát! Majd küldök neki sms-t.

– Rendben! Akkor menjünk vissza az emeletre. Készen kell állnunk... csak a biztonság kedvéért.

– Nem kell aggódni a csak a biztonság kedvéért, barátom – mondta Lucas magabiztosan. – Raphael itt lesz, akár holnap, akár holnapután. És fel fogja törölni a padlót Mathilde-dal.

 

Harmadik éjszaka – Honolulu, Hawaii

 

Cyn soha nem tartotta magát különösebben jó színésznőnek. Túlságosan szúrós volt ahhoz, hogy úgy tegyen, mintha kedvelne valakit, akit nem kedvel, túlságosan türelmetlen volt az ostobasággal szemben, hogy... nos... türelmes legyen. De amikor a Mathilde által elrabolt tengerparti ház mögött a homokba ért, rájött, hogy nincs szükség színészkedésre. Tényleg kimerült volt. Úgy látszik, az a sok edzés, amit Elke naponta csináltatott vele, nem készítette fel egy több mint száz méteres úszásra.

Kitántorgott a partra, aztán kényszerítette magát, hogy tovább sétáljon, amíg el nem ért a ház melletti homokra, ahol Raphael várt rá. A nap már mélyen járt a horizonton, és az enyhe levegőt hidegnek érezte a gyorsan hűlő bőrén. Úgy érezte, mintha gumiból lenne a lába és a karja, ahogy előre tántorgott. Végül megengedte magának, hogy reszketve térdre rogyjon, remélve, hogy valaki figyeli. Mindez hiábavaló lett volna, ha nem jut be a házba. Ilyen közel, érezte, ahogy Raphael alvó elméje érte nyúl. Ez csak árnyéka volt a szokásos önmagának, inkább ösztönösnek érezte, mint céltudatos cselekedetnek. A férfi valamelyik része tudta, hogy közel van, és azt akarta, hogy vele legyen.

– Jövök, drágám! – suttogta, és gyakorlatilag átkúszott a homokon, fel a gondozott udvar pázsitjára.

A fű érdes volt a bőrén, miután annyi időt töltött az óceánban, minden egyes szál olyan volt, mint egy kés tompa éle. Újra megremegett, és úgy reszketett, hogy a csontjai is fájtak. Ez több volt, mint a levegő hőmérsékletére adott reakció. A teste emlékeztette, hogy napok óta nem evett eleget ahhoz, hogy ennyi fizikai erőfeszítés után fenntartsa a saját testhőmérsékletét. Nem fog jót tenni Raphaelnek, ha nem melegszik fel hamarosan.

Ez a gondolat talpra kényszerítette, és a ház felé botorkált, hogy szem elé kerüljön.

– Hé! – riasztotta meg egy férfi durva hangja, ami ismét térdre rogyasztotta. A hang irányába fordult, és nedves haját félretolva arcából, vaksin pislogott, amikor két őr rohant előre. Kurvára ideje volt.

– Segítség! – mondta, a hangja megdöbbentően gyenge volt a saját fülének. – Elkapott... – Hevesen köhögött, a mellkasa fájt az erőlködéstől.

– Mi a fasz? – A két őr odaért hozzá, egyikük néhány méterrel távolabb állt meg, míg a másik letérdelt mellé. – Honnan jöttél? – kérdezte a férfi, elfordítva róla a tekintetét, hogy a partot kutassa.

– Úszásból – zihálta a köhögések között, majd megremegett, ahogy egy újabb reszketés rázta meg a csontjait.

– Megfagy, ember – mondta a mellette álló őr a haverjának. – Be kell vinnünk a házba.

– Azt nem tehetjük. A francba!

– Hát, nem hagyhatjuk itt meghalni, és nem igazán tudunk orvost hívni sem.

Cyn erősen megfogta a férfi csuklóját, arra kényszerítve, hogy ránézzen. – Dagály – mormogta, alig érezve a saját ajkát.

– Ez az! – A fickó megfordította az M4-est, hogy az a hátán lógjon, aztán a karjába emelte a nőt. Viszonylagos könnyedséggel állt fel, ami arról árulkodott Cynnek, hogy igaza volt ezekkel a fickókkal kapcsolatban. Nem valami kövér, formán kívüli, felbérelhető alakok voltak. Fittek és profik voltak. És hála Istennek, gyengéjük voltak a bikinis, fuldokló nők.

– Ne aggódj! – mondta neki. – Mindjárt felmelegítünk, és visszaviszünk a szállodába.

– Waikiki – suttogta Cyn, követve a forgatókönyvet.

– Megmondtam – mondta a fickó a haverjának. – Megszárítjuk, és elvisszük. Nincs baj, nincs szabályszegés.

Tíz perccel később Cyn a ház nappalijának konyharészében ült, több nagy törülközőbe burkolózva, egy csésze kávéval az orra előtt. Megmentője cukrot lapátolt a sötét főzetbe, miközben azt mondta neki, hogy szüksége van az energiára. Ezzel nem tudott vitatkozni. A másik őr egy pár meleg zoknit ajánlott fel neki, és most már szinte minden porcikája be volt valahogyan takarva. Olyan kedvesek voltak, hogy szinte bűntudatot érzett. Eleget ahhoz, hogy remélje, egyikük sem fog meghalni az ezt követő tűzharcban. Abból, amit hallott a beszélgetéseikből és az egyoldalú rádiókapcsolatokból, nem úgy tűnt, hogy egyáltalán tudják, mit őriznek. Úgy tűnt, csak azt tudták, hogy valami köze van a vámpírokhoz, de azt nem, hogy bárkit is fogva tartanak. Csak valami olyasmiről volt szó, amin a vámpírok a ház hátsó részében dolgoztak, ahová tilos volt bemenniük. Onnan, ahol ült, azt látta, hogy a nyitott nappali dolgozószobai felében húzták meg magukat, és a konyhában főztek. Az ajtók, amelyek a logika szerint a ház másik oldalán lévő hálószobákhoz vezettek, szorosan zárva voltak, és egyik fickó sem ment a közelükbe. Még a törölközők is, amikbe bebugyolálták, a vendégfürdőszoba melletti nagy szekrényből kerültek elő.

Meglepődve tapasztalta, hogy éjjel-nappal őrzik a házat. A megmentői közötti halk beszélgetés, amelyben többnyire azért aggódtak, hogy kijuttassák a házból, mielőtt az éjszakai látogatóik megérkeznek, megerősítette, hogy minden este, közvetlenül napnyugta után egy friss vámpírkontingens bukkant fel. Eltűntek a hátsó hálószobákban, a korábbi vámpírok előbújtak és szó nélkül távoztak, és ennyi volt. Semmiféle üdvözlés, semmilyen információcsere.

Mathilde láthatóan annyira biztos volt a terve sikerében, annyira biztos volt benne, hogy nem lesz mentési kísérlet, hogy nem fáradozott vámpír biztonságiakkal. Persze ez azért is lehetett, mert nem volt több vámpírja, akit nélkülözni tudott volna az erőfeszítéshez, merthogy egyszerűen minden erejüket arra kellett összpontosítaniuk, hogy megfékezzék Raphaelt. Vagy talán arra számított, hogy a reptéren lévő kémei riasztják a helyi vámpírokat, ha felbukkanna valaki fenyegető.

Egy dolog egyértelműnek tűnt. Mathilde még csak nem is gondolt arra a lehetőségre, hogy Raphael megmentői már a szigeten vannak, hogy már itt voltak, amikor elrabolták, és azóta is arra várnak, hogy megmentsék.

– Jobban érzi magát, kisasszony? – kérdezte az elsődleges jó szamaritánus.

Cyn bólintott, két kézzel tartva a kávésbögrét, hogy ne remegjen, miközben egy újabb erősítő kortyot ivott.

– Mi a neved? – kérdezte.

– Adela – felelte a lány, aki már számított a kérdésre. Ez a nagyanyja neve volt. Az öregasszony kemény volt, mint a szög.

A férfi megérintette a Cyn csuklóját körbevevő szalagot. – Mi ez, Adela?

A lány visszahúzta a törölköző alá, és nem volt hajlandó a férfi szemébe nézni, mintha zavarban lenne. – Megsérült a csuklóm – mondta neki, szándékosan védekező hangon, remélve, hogy a férfi azt hiszi, hogy megpróbált kárt tenni magában. – Úszni akartam menni, ezért a szobatársam betekerte így. Szigetelőszalag – mondta, halványan viccelődve. – Az bármit megtehet.

Az őr a nő arcát tanulmányozta, mintha azt próbálta volna eldönteni, hogy folytassa-e az úgynevezett sérülésének kérdését, de aztán lemondóan nézett rá, és így szólt: – Hol laksz, Adela? Amint... – félbeszakította magát, amikor egy rendőrségi sziréna bömbölése hatolt át a csendes környéken.

A partnere megjelent hirtelen a nappali és az előszoba közötti ajtóban. – Te hívtad a zsarukat?

– Basszus, dehogy!

A partner gyanakodva bámult Cynre.

– Jézusom, ember, nézz csak rá! Nem hívott senkit.

– Rendben, te maradj itt! Tartsd őt csendben!

A megmentője visszaült mellé, és Cyn aggódó pillantást vetett rá. – Zsaruk? – kérdezte.

– Ne aggódj! – nyugtatta meg a férfi. – Majd mi gondoskodunk róluk.

Cyn hangos férfihangokat hallott a bejárati ajtónál, és még egy pillantást vetett a megmentőjére. Felállt, és elengedte a törölközőt. – Mennem kéne – mondta, ideges pillantásokat vetve az ajtó és a hátsó kijárat közé. – Nem akarom, hogy a zsaruk is belekeveredjenek.

– Hé, semmi gond! A haverom majd...

Egyetlen lövés hallatszott a ház elejéről.

– Mi a fasz van? Maradj itt! – Az őr a ház eleje felé rohant, és menet közben készenléti helyzetbe lendítette az M4-esét.

Cyn megvárta, amíg eltűnik a folyosón, aztán berohant az üvegajtón át a japánkert melletti, egyre növekvő árnyékba. Felvette a táskát, amelyet Robbie hagyott ott neki, csak annyi időt szánva rá, hogy benyúljon az egyik oldalzsebébe, és felkapja a Glockját, majd a vállára emelte a táskát, és visszasurrant a házba, egyenesen a hátsó hálószobákba vezető zárt dupla ajtóhoz. Ha az őr visszajönne, remélhetőleg azt feltételezné, hogy a lány ideges lett, és lelépett. Bár, ha a dolgok a terv szerint alakulnak, nem jönne vissza érte.

Sötét volt a ház hátsó részében, áporodott a használaton kívüliségtől, és hűvös, mintha egy ideje zárva lett volna. Egy pillanatra megállt, hagyta, hogy a szeme alkalmazkodjon, mielőtt gyorsan az első nyitott ajtóhoz lépett, és bekukucskált. Egy kis fürdőszoba volt – zuhanyzó, vécé és egy apró ablak, lehúzott redőnnyel. A földre dobta a táskáját, leguggolt, előhúzott egy hangtompítót, és anélkül, hogy odanézett volna, a Glockjára illesztette, miközben hallgatta a mélységes csendet a ház ezen részében. Letette a padlóra az immár hangtompítós Glockot, előkotorta a pólót, amelyet korábban viselt, mielőtt elkezdte a hosszú úszást, és áthúzta a fején. A többivel nem fáradt. A ruhák pillanatnyilag nem tartoztak a prioritásai közé. Nem tudott semmit a Raphaelt jelenleg őrző vámpírokról, nem tudta, milyen erősek, vagy hogy napnyugta után milyen hamar ébrednek fel. De tudta, hogy a naplemente már túl közel van, és előbb el kell jutnia Raphaelhez.

Feltette a fülhallgatóját, és duplán megkocogtatta.

– Elfoglalt vagyok, Cyn – morogta Robbie.

– Bent vagyok. Próbáld meg nem megölni azokat a fickókat. Csak a munkájukat végzik.

– Megteszek minden tőlem telhetőt. Sok szerencsét! – mondta Robbie, majd eltűnt, és Cyn egyedül maradt.

És ez így meg is felelt neki. Levette a fülhallgatót, kikapcsolta, majd a táskájába gyömöszölte. Nem akarta, hogy bárki is meghallja, mi zajlott közte és Raphael között.

A táskát a sarokba tolva, hálásan a lábát még mindig fedő meleg zoknikért, elindult a hosszú, sötét folyosón, a Glockja csöve alá erősített LED-es zseblámpát használva. Több ajtó is volt még, mind csukva. Megállt, és mindegyiket kinyitotta, rutinszerűen ellenőrizte, még akkor is, ha minden sejtje a végén lévő dupla ajtó felé húzta. A fő hálószobához. Oda tették Raphaelt. Gúnyos tisztelgés a hatalma előtt? Vagy egyszerűen csak egy kényelmes hely, ahová betuszkolhatták, a bejárati ajtótól legtávolabbi szoba, a legnagyobb helyiség neki és a vámpír őrzőinek.

Cyn kinyitott egy ajtót. Egy hálószoba – franciaágy, éjjeli szekrénykék, alacsony komód. Senki sem volt bent. Hátrált, majd továbbment. A ház elejéről harcot hallott, mély férfihangokat, akik oda-vissza kiabáltak, majd egy dupla lövést. Összeszorult a gyomra. Nem akarta, hogy bárkinek is baja essen, de főleg nem Robbie-nak vagy Malnak.

Emiatt azonban nem aggódhatott. Az ő dolga itt volt. Raphaellel.

Megállt a kétszárnyú ajtók előtt, és hallgatózott csapda után. Megesküdött volna rá, hogy hallja Raphael szívdobogását, de valószínűleg csak a sajátját hallotta. A LED-es zseblámpát használva megvizsgálta az ajtókeret minden centiméterét. Mivel semmit sem talált, legalábbis olyat, amit ő érzékelt volna, a kilincsre tette a kezét, és lenyomta.

Mély levegőt vett, amikor kinyomta az ajtót. Ha a folyosón áporodott volt a levegő, akkor itt bent bűzös volt. Régi vér, izzadság és mosdatlan testek bűze. A szíve összeszorult a fájdalomtól, és magában ismét dühöngött, hogy így mertek bánni Raphaellel.

Átkutatta a szobát, tekintete a távoli fal mellett lévő hatalmas ágyra és az ott fekvő mozdulatlan alakra tévedt. Raphael. Túl sötét volt ahhoz, hogy ténylegesen láthassa az arcát, de a szíve megmondta neki, amit a szeme nem láthatott.

Legszívesebben odasietett volna hozzá, de kényszerítette magát, hogy óvatosan mozogjon. Megfordult a fejében, hogy felkapcsolja a felső lámpákat. Egyik vámpír sem venné észre a különbséget. De nem tudta, hogy mi a helyzet a szobán kívüli harccal, és a biztonság kedvéért nem akarta a jelenlétét hirdetni.

A keskeny fénysugarát körbejáratva a szobában, négy ellenséges vámpírt számolt meg. Hárman a padlón voltak, közte és az ágy között. Leszedték a kanapéról és a fotelről a párnákat, hogy arra feküdjenek, és tulajdonképpen hálózsákokba bújtak. Ez egy pizsamaparti volt. Milyen édes.

A negyedik vámpír az ágyon feküdt Raphaellel, egy nő, aki az ágynak a külső falhoz legközelebb eső oldalán feküdt, amelynek a padlótól a mennyezetig érő függönyök takarása mögött egy üveg tolóajtó volt. Ez az ajtó a hátsó udvarra és a tengerpartra vezetett.

Cyn leengedte a lámpát, hagyta, hogy a szeme alkalmazkodjon a gyenge fényhez, amelyet a műholdvevő doboz és a számítógép több LED-je, valamint az ébresztőóra kék fénye biztosított. És miközben alkalmazkodott a szeme, tanulmányozta az ellenséges vámpírokat a padlón és az ágyon. A vámpíroknak van egy íratlan szabályuk, egy úriemberi egyezmény, miszerint nem szabad emberi bérgyilkosokat küldeni, hogy napközben megöljék egymást. Valami vámpír, olyan régen, hogy senki sem emlékezett, mikor, rájött, hogy ha megengedik maguknak, hogy lemészárolják nappal egymást, a vámpírfaj nem sokáig marad fenn. Elvégre, ha egyszer engedélyt adtál egy embernek, hogy a nevedben vámpírokat ölhessen, mi akadályozhatta meg, hogy helyette a saját nevében gyilkoljon?

Cyn nagyon is tisztában volt ezzel a szabállyal. Ezt Raphael soha nem szegte volna meg. Még Jabril vagy Klemens – a két legkegyetlenebb vámpír, akiket ismert – sem lépte át soha ezt a határt.

De ő nem volt vámpír. És négy ellenség állt közte és a párja között. Négy vámpír, akiket ki kellett iktatnia, mielőtt visszaadhatná neki azt, amit elvettek tőle... a szó legszorosabb értelmében vett vért az ereiben.

Mit is mondott Ken’ichi? Hogy nem kell mind a száz vámpírt megölniük, akik visszafogják Raphael erejét. Csak egy-kettőt kell kiiktatniuk. Gardet pedig azt mondta Ken’ichinek, hogy a helyszínen lévő, Raphaelt őrző vámpírok voltak a többi vámpír fókuszában.

A csuklóján lévő kulcs képes volt arra, hogy megszabadítsa Raphael testét az erejét elszívó bilincsektől. És most már képes volt arra is, hogy felszabadítsa az elméjét. Már csak a négy vámpírt kellett kiiktatnia, amíg azok aludtak, és Raphael először igazán ébredhet szabadon, mióta elrabolták.

– Baszódjatok meg! – mondta az alvó vámpíroknak. – Nem kellett volna a drágámmal szórakoznotok!

Odasétált az első, földön alvó vámpírhoz, lerántotta a hálózsák cipzárját, és három Hydra-Shok lövedéket eresztett egyenesen a fickó szívébe. Még mielőtt a férfi elporladt volna, Cyn máris a következő vámpírhoz lépett. Ő a zsák tetején aludt, arccal lefelé. Semmi gond. A hátulja ugyanolyan jól működött szívlövésre, mint az eleje. Talán még jobb is. Egy centire a hátától, a gerincétől kissé balra állította a Glockját, és három gyors lövést adott le, a golyók átlőtték a szívét, és nagyjából minden mást is útban kifelé a másik oldalon. A fickó szinte teljesen elporladt, még mielőtt a nő kiegyenesedett és továbbállt volna, ami elárulta neki, hogy ez egy idősebb vámpír volt. Kár, hogy nem tanulta meg jobban megválasztani a barátait, vagy ellenségeit.

A harmadik vámpír mellőzött mindenféle párnát, egyszerűen elnyújtózott a padlón, a hálózsákját teljesen a feje fölé húzva. Mintha talán attól félt volna, hogy a napfény áthatol az ablakon, és ő – akár szándékosan, akár nem – lelepleződik. Szerencsétlenségére nem a nap volt ma este az ellensége, és a Glockját nem érdekelte, hogy a nap az égen van-e vagy sem. Lerántotta a zsák vastag cipzárját, és ugyanazt a kezelést adta neki, mint a többieknek. Három lövés a szívébe, és máris egy kupac por volt a gyorsan kihűlő zsákban.

Cyn megkerülte az ágyat, és a Raphaellel az ágyon alvó női vámpírra meredt. Ez valami különlegeset érdemelt. Cyn legszívesebben megvárta volna, amíg a vámpír kinyitja a szemét, hogy lássa, ahogy a halál vár rá. De Cyn szerelme Raphael iránt sokkal erősebb volt, mint a gyűlölete. Így hát beérte azzal, hogy lerángatta az alvó nőt az ágyról, és élvezte a hangot, ahogy a feje a keményfa padlóhoz csapódik, másodpercekkel azelőtt, hogy Cyn kilőtte volna a lövéseket, amelyek elpusztították a szívét, egy kupac porban vetve véget hosszú életének.

Cyn felemelte a fejét a hirtelen beállt csendben, a tompított lövések hangja még mindig a fejében kavargott, amikor megfordult, hogy Raphaelre bámuljon, és úgy érezte, a helyére fagy. A sok félelemmel teli éjszaka és nap után most itt volt. Zokogás szökött ki a torkán, és a szájára szorította a kézfejét, a Glockot még mindig az ujjaiban szorongatva.

Olyan csend volt. A harcok elcsendesedtek a ház többi részében. Az agya egy része regisztrálta, hogy Robbie és Mal győzedelmeskedhetett, mert senki sem dübörgött a folyosón, hogy elszakítsa őt Raphaeltől. Összeszorult az állkapcsa. Bárkit megölt volna, aki belépett azon az ajtón. Senki sem vehette megint el tőle.

A gondolat cselekvésre sarkallta. A Glockját az éjjeliszekrényre fektette, felmászott a nagy ágyra, és odakúszott Raphaelhez, megdöbbenve azon, amit látott. Olyan sovány volt, olyan mozdulatlan. Az általában gyönyörű arccsontjainak éles vonalai beesett árnyékot vetettek sápadt arcára, az ijesztően fehér csontok szinte áttörtek a túlságosan feszülő bőrön. Érzéki ajkai szárazok és vékonyak voltak, mintha teljesen kiszáradt volna, és gyönyörű, nagy kezei csupa csont és ujjpercek voltak, ahogy keresztben feküdtek a mellkasán.

Cyn végigsimított ujjaival a szeretett arcon, félresöpörve a homlokáról a piszkos hajat. Raphael nagyon dühös lenne. Imádta a zuhanyozást, különösen, ha ő is ott volt vele, és utált koszos lenni. Azt mondta, ez az apja farmján töltött évekre emlékezteti, mielőtt vámpírrá vált. A férfi ilyen látványától könnyek égették a torkát, de lenyelte őket. Raphaelnek nem volt szüksége a könnyeire. A keménységére volt szüksége. Szüksége volt arra a Cynre, amit a világ többi része minden nap látott.

Visszaült a sarkára, és a csuklóján lévő ragasztószalagot kapargatta, megkeresve azt az aprócska, duplán átfűzött szalagcsíkot, amelyet a tekercseléskor hagytak meg, hogy penge nélkül is le tudja szedni a szalagot. A körmeit a jobb tartás érdekében a csíkba vájta, és elkezdte tépni, körről körre a csuklóján. A sós víz könyörtelen volt. Ezért használtak sok ragasztószalagot.

Cyn végre eljutott a vízálló zsinórig, és megrántotta a csuklójához szorított fürtöt, kibogozta a zsinórt, míg végül a kezében tartotta a kulcsot. A borostyánkulcsot, Nick szerint. Kulcs a mágikus bilincsekhez, amelyek most, hogy elég közel volt ahhoz, hogy lássa őket, pont úgy néztek ki, mint egy ősi, de közönséges bilincsek. Keresztbe tette az ujjait, remélve, hogy Nick nem teljesen őrült, és Raphael keresztbe tett csuklójáért nyúlt, visszahőkölve a fém hideg érintésétől, amely égette az ujjait.

– A francba! – Ösztönösen elrántotta a kezét. – Kibaszott mágia! – mormogta. Úgy látszik, Nick tudta, miről beszél. Volt mit megmagyaráznia, ha ennek az egésznek vége.

Ismét közelebb húzódott Raphaelhez, kinyújtotta a kezét, és a kulcsot a férfi jobb csuklóján lévő szalaghoz érintette. Nem volt biztos benne, hogy mire számíthat, amikor a bilincsek lehullottak, de amikor teltek a másodpercek, és semmi más nem történt, majdnem kétségbeesett. Miért nem tudott meg több részletet Nickről, amikor lehetősége volt rá?

Olyan erősen szorította az ujjait az átkozott kulcs köré, hogy a még mindig a fémre tapadó borostyándarabok belevágtak az ujjaiba. Érezte az apró vágásokat, és szórakozottan a nyaka köré akasztotta a zsinórt, azon tűnődve, mit tehetne még, amikor Raphael hirtelen... fellélegzett.

Úgy lélegzett, mint aki már régóta nem töltötte meg a tüdejét levegővel, a mellkasa hosszú, mély belégzésben kitágult, amit csak azért fújt ki, hogy egy másikat szívjon be. Cyn közelebb húzódott, amíg meg nem érinthette a férfi ajkát.

– Raphael? – suttogta, ujjai a férfi arcát simogatták, miközben gyengéden végigcsókolta az arcát, megízlelve a saját könnyeit a bőrén, a könnyeit, amelyeket már nem tudott visszatartani.

A táskájából a riasztó hármas hangja hallatszott végig a csendes folyosón, ahol hagyta… az egyetlen hang, amit aktiválva hagyott a mai eldobható telefonján. Naplemente.

Raphael szeme kinyílt, tompa ezüstös csillogás a sötét szobában, fényük töredéke annak, amilyennek lennie kellett volna.

– Raphael? – sikerült újra suttognia.

Aztán a férfi agyarai kitörtek az ínyéből, és már rajta is volt. Sovány kezei fájdalmasan erősek voltak, ahogy megragadták a nő karját, és az ágyra rántották, nehéz testével egyetlen villámgyors mozdulattal az övére gurulva.

Nem volt semmi finomság a harapásában, nem volt érzéki vénaduzzasztás, nem volt csipkedés vagy csók. Egyik kezével a lány hajába, a másikkal a vállára markolt, majd megfeszítette a nyakát, és az agyarait a vénájába mélyesztette.

Fájt. Cyn sikítani akart, amikor felhasította a bőrét, és átszúrta a vénáját. De Robbie valószínűleg már bent volt a házban, és tudta, hogy ha meghallja a sikolyát, akkor rohanni fog. És Raphael megölné őt. Ezért még jobban elfordította a fejét, és belemélyesztette a fogait Raphael csuklójába.

Raphael felnyögött, ahogy a vére betöltötte a lány száját, egy primitív hang, amely végigborzongott a testén, miközben a fogai még mélyebbre hatoltak, és úgy tartották a helyén, mint egy állat, amelyik követeli a zsákmányát. Vagy a párját.

A harapásban rejlő természetes eufória figyelmeztetés nélkül elárasztotta a nő szervezetét, és egy lélegzetvétel alatt a fájdalomtól az extázisig repítette. Felkiáltott, ahogy az orgazmus elragadta a testét, a háta ívbe feszült Raphael súlya alatt, a vér az ereiben felforrósodott, ahogy átsuhant rajta az érzéki gyönyör a vágy nagy hullámaiban.

Raphael közéjük nyúlt, hogy letépje a bikini alsó részét alkotó vékony szövetszalagot. Cyn hallotta a cipzárjának recsegését. A férfi megragadta a combját, és egy pillanattal azelőtt szélesre tolta, mielőtt Cyn megérezte a merevedésének kemény nyomását, aztán már dugta is, az agyarai még mindig az ereibe fúródtak, a farka pedig érzés nélkül, csábítás nélkül, a nővel való semmiféle törődés nélkül mozgott ki és be. Vámpír volt. Vért és szexet akart, és a nő elérhető volt.

Cyn szíve vadul dobogott, a vágy és a rettegés kombinációja, száguldásra késztetve a vért a testében, megduzzasztva az ereit, miközben Raphael tovább ivott, és úgy tűnt, hogy minden egyes pillanatban egyre erősebben szív. Cyn érzett minden egyes szívást, amit a férfi a véréből vett, érezte, hogy a teste egyre gyengül, ahogy a nyálában lévő eufória elhalványul, és inkább fájdalmat, mint eksztázist hagy maga után. Felsikoltott, de Raphael csak birtoklóan morgott, egyik kezének ujjait a lány vállába fúrta, a másikkal a hajának tövét tépte.

Cyn azt mondta magának, hogy ez Raphael, hogy soha nem bántaná őt. De ez nem az ő Raphaelje volt. Ez a benne lakozó vadállat volt, az a része, amely arra hajtott, hogy mindenáron túléljen, hogy bármit megtegyen, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy kiszipolyozza a nőt, akit szeretett.

Cyn felemelte egyik ernyedt kezét, gyengén a férfi tarkójára ejtette, ott megfogta, gyengéden simogatta, emlékeztetve őt arra, hogy ki is ő. Hogy kik voltak ők. És ragaszkodott ahhoz a hitéhez, hogy a férfi soha nem fogja bántani, imaként ismételgetve, amíg a sötétség el nem lopta a gondolatait, és nem volt semmi.

 

 

– Cyn! – mondta Raphael mély hangja a nevét. A lány elmosolyodott. Szerette a hangját, szerette a neve hangzását a nyelvén.

– Lubimaya! – suttogta a férfi, ajkát a füléhez tapasztva, leheletét meleg hullámként érezte a bőrén. – Igyál! – sürgette a férfi, és a lány érezte a vérének forró ízét a nyelvén. Majdnem elfordult. Korábban megharapta a férfit, és az szinte rátámadt. És fájdalmat érzett. Olyan sok fájdalom. De a vér megtöltötte a száját, és arra kényszerítette, hogy lenyelje le, vagy megfulladjon, így hát lenyelte, és majdnem felnyögött, ahogy testének minden idegszála életre kelt egyetlen pillanat alatt, elárasztva forrósággal, vágytól remegve. Megnyalta az ajkait, és Raphael száját olyan közel találta az övéhez, hogy a férfi ajkait is megnyalta.

– Raphael – suttogta, szinte félt bármit is mondani, rettegett, hogy ez is csak egy újabb álom volt, és ha megszólal, minden darabokra hullik.

– Cynem – mormolta a férfi, gyengéden megcsókolva. – Bocsáss meg nekem!

A lány tagadólag fordította el a fejét. – Miért?

– Meg is ölhettelek volna – mondta a férfi, sötét hangja a kétségbeesés határát súrolta.

– Tudtam, hogy időben megállsz – erősködött a lány, úgy döntve, elfelejti a saját félelmeit, és azt mondja neki, amit hallania kell. – Soha nem bántanál engem!

– Istenek, de hiányoztál – mormogta a férfi, az ágyhoz szorítva a nőt, csípőjével a combjai közé helyezkedve, és lassan ringatózva, miközben ajkai végigjárták a lány állát.

Ez volt az ő Raphaelje, a szeretője, a párja.

Cyn behajlította az egyik lábát, a férfi dereka köré fonta, a ruhája súrlódása az érzékeny bőrén emlékeztette arra, hogy fájdalmas és duzzadt, a puncija csupasz és csöpögött a férfi korábbi orgazmusától. De mindezt figyelmen kívül hagyta. Raphaelnek tudnia kellett, hogy szereti, hogy megbocsátja neki, bármit is tett, amikor először felébredt.

Hogy nem volt mit megbocsátania.

Raphael morogva a nő duzzadt puncijába markolt, majd hirtelen hátrahúzódva, mindkét kezével belemarkolt a póló vékony szövetébe, és széttépte középen, felfedve a melleit az apró bikinifelsőben. A szeme felcsillant a vágytól, miközben elpattintotta a vékony pántot, amely a felsőt a helyén tartotta. Az anyag leesett Cyn meztelen melleiről, és Raphael kéjesen felszisszent. Száját az egyik mellbimbóra zárta, és addig szopogatta, amíg az nem lett más, mint a testi gyönyör dús központja, agyarai addig cikáztak a mell puha bőrén, amíg a duzzadt csúcsra nem zárultak. Raphael mohón hümmögött, miközben felnyalta a lány vérét, de Cyn csak sikoltani tudott, és a szájára szorította a kezét, hogy elhallgattassa magát, amikor a mellének hegyéből erotikus fájdalom szúrása lövellt egyenesen a puncijába. Hőség áradt a combjai között, a csiklója a vágy lüktetése volt, ahogy a szívével együtt lüktetett.

– Bébi, bébi – mondta halkan, miközben könnyek gördültek végig az arcán. – Annyira hiányoztál!

Raphael válaszul a nő combjai közé merítette az ujjait, hogy végigsimítson puncijának duzzadt redőin, belecsúsztatva izgalmának krémjébe.

– Nedves – vicsorogta, majd két ujját mélyen a testébe nyomta, lassú ki-be mozdulatokkal ingerelve, miközben hüvelykujjával a csiklóján körözött, eléggé súrolva ahhoz, hogy Cyn felkiáltson a szükségtől, hogy a kezéhez nyomódva még többet követeljen.

Raphael felemelte a fejét a lány melléről, lágyan megfújva a nedves húst, zihálva hagyva a nőt, amíg a figyelmét a másik mellére nem fordította, agyaraival a sajgó mellbimbót karistolva, éppen csak annyira harapva rá, hogy még több vért szívjon, hogy újabb eufórikus sokkal kínozza Cynt, amely a fájdalmat szárnyaló vágyra cserélte.

Cyn végighúzta az ujjait a férfi tarkóján és hátán, befúrva magát a még mindig rajta lévő zakó alá, felrántva az ingét, amíg hozzá nem fért a bőréhez, majd addig vájta a körmeit, amíg maga is vért nem fakasztott.

Raphael felszisszent, aztán közéjük nyúlt, hogy öklébe szorítsa a farkát, majd mélyen a puncijába nyomja. Egyszerre nyögtek fel, amikor a testük összeforrt, a nő belső izmai remegve simultak a farkára, simogatták, ahogy a hüvelye megfeszült, hogy befogadja a méretét, és a teste üdvözölte őt.

– Basszus, de jó érzés – suttogta a férfi, hirtelen mozdulatlanná válva, kemény hosszát olyan mélyre temetve a nőben, amennyire csak tudta.

Cyn érezte Raphael farkának lüktetését, és megfeszítette belső izmait, összeszorította és elengedte.

Raphael elkáromkodta magát, és szinte eszeveszetten mozogni kezdett, tök mélyre nyomta a farkát, majd kihúzódott, majd újra és újra belehatolt.

Cyn mindkét lábát a férfi dereka köré kulcsolta, olyan szorosan tartva, amennyire csak tudta, kezeivel a férfi vállába kapaszkodott, arcát a nyakába temette, meg akarta adni neki, amire csak szüksége volt, hogy elhiggye, ő még mindig Raphael, Észak-Amerika legerősebb vámpírja, a Nyugat ura, a szeretője, a párja, a szerelme.

Hogy semmi sem változott. Hogy szabad volt.

Raphael összeomlott Cyn tetején, a szíve olyan hevesen dobogott, hogy a lány hallotta, érezte, ahogy dübörög a testük között. A férfi nyelve előbújt, hogy lustán nyalogassa a nő nyakán lévő néhány vércseppet, a lehelete forró volt az izzadt bőrén. Nem lazított az ölelésén – egyik kezével a fenekét fogta, magához szorítva a csípőjét, míg a másik még mindig a hajába fonódott. Bár az ujjbegyei immár gyengéden simogatták a nő fejbőrét, a hajgyökerei már nem voltak veszélyben.

Cyn azt kívánta, bárcsak valahol máshol lennének, egy biztonságos helyen, ahol addig feküdhetnének együtt, ameddig csak akarnak. Hevesen szeretkezve, csókolózva, kóstolgatva és kefélve is. Amíg el nem aludnak egymás karjaiban.

Sajnos, ez nem így történt. Raphael visszatért, de az ellenségei még mindig éltek.

Ma éjjel egyiküknek sem lesz pihenésben része.

Raphael felsóhajtott, mintha olvasott volna a lány gondolataiban.

– Azt hittem, harcot hallottam korábban – mondta, a hátára fordulva, és a mellkasára húzva a nőt. – Ki volt az?

– Robbie van velem, és egy Maleko Turner nevű helyi zsaru. Valószínűleg mostanra már Ken’ichi és Elke is a helyszínen vannak, vagy hamarosan megérkeznek. Nem tudom biztosan, mennyi az idő.

– És a többiek?

– Juro visszatért Malibuba, ahogy kérted. Mathilde is ott van, úgy tesz, mintha kihívna téged, bár ma este azt állította, hogy most már vesztettél azzal, hogy nem jelentél meg. De Lucas közbelépett, és kihívta a kihívását. Azt tervezi, hogy…

Raphael csókkal borította be a lány száját. – Elég, lubimaya! Értem. Mi a helyzet a többiekkel, azokkal, akiket Mathilde összegyűjtött, hogy megfékezzenek engem?

– Pár háztömbbel arrébb vannak, és várják, hogy meghaljanak.

Raphael büszkén elmosolyodott. – Az én Cynem! Tudtam, hogy mindet át fogod verni!

– Ez vagyok én. Bár Mathilde-ot elég könnyű volt lépre csalni. Sosem látta, hogy jövünk.

Raphael mozdulatlanná merevedett, mintha hallgatózna. Cyn tudta, hogy ez mit jelent. Kinyújtotta a kezét, és megérintette a gyermekeit, a vámpírokat, akiket ő teremtett. Valahol Malibuban Juro és a többiek örülni fognak a szabadságának eme bizonyítékának, és az újra helyreállított köteléknek az atyjukhoz, azoknak a kötelékeknek, amelyeket Raphael fogsága feszített, de soha nem szakadtak meg.

– Ken’ichi és Elke odakint várnak – mondta neki.

A nő bólintott, nem lepődött meg. – Ken’ichi azt mondta, hogy Mathilde házi vámpírjai a tiéd, hogy elpusztítsd őket, hogy mi nem tudunk...

A férfi egy csúcsragadozó lusta pillantását vetette rá. – Ken’ichinek igaza van.

– Nem fognak már eltűnni? Úgy értem, ha a helyükben lennék, én azonnal elszaladtam volna a hegyekbe, amint...

– Feltételezed, hogy megengednék ilyesmit. – A férfi gyorsan mozdult, felült, majd felállt, és magával vitte a lányt is, amíg mindketten az ágy mellett nem álltak. Raphael lenyúlt, megigazította a ruháját, visszatűrte a farkát az öltönynadrágjába, majd felhúzta a cipzárját és becsatolta az övét.

Cyn megvizsgálta a saját szakadt ruháját. A póló teljesen odaveszett, de a bikini különböző darabjait sikerült újra összefognia.

– Van más ruhád is? – kérdezte Raphael, boldogtalanul szemlélve a nő többnyire meztelen testét.

– A terepjáróban, amit Robbie vezet.

Raphael levetette a zakóját, tartotta neki, miközben Cyn becsúsztatta a karját az ujjaiba, majd összehúzta a mellkasán. Túl nagy volt rajta, de meleg volt, a selyembélés puha, és Raphaelé volt. Felhajtotta hát az ujját, aztán lekapta a Glockját az éjjeliszekrényről, lecsavarta a hangtompítót, és a kabát zsebébe dugta.

Az ajtó felé fordult, de Raphael megfogta a kezét, összefonva az ujjaikat, miközben magához húzta.

– Még ne, lubimaya! Megérdemlünk még egy közös pillanatot. Te és én. Gyere!

– Már megtettem – mormogta a lány. – Legalább háromszor.

Raphael nagyon férfias, nagyon önelégült kuncogást adott ki. – Erre – mondta, félrelökve a nehéz függönyöket, és elhúzva az üveg tolóajtót, gondolkodás nélkül feltörve a zárat.

Ó, igen! Raphael visszatért.

Szorosan fogta a lány kezét, miközben a nyirkos füvön a tengerpart felé sétáltak. Az óceán egyenletesen zúgott, a hullámok szelíd gördülése a partra és vissza. Raphael csak állt ott, a kezét az oldalához szorítva, a fejét hátradöntve, miközben magába szívta a holdfényt és a friss, sós levegőt. Rövid időre lehunyta a szemét, és szorosan magához húzta a lányt, hogy a mellkasához simuljon.

Cyn átkarolta Raphael derekát, újabb könnycseppek gördültek le az arcán, átáztatva az ingét. Olyan átkozottul boldog volt, hogy a férfi visszatért és biztonságban van.

– Nincs több idő a könnyekre, Cynem – mondta halkan. – Az ellenségeink még lélegeznek.

A lány bólintott, arcát a férfi mellkasához dörgölte, mielőtt elhúzódott, hogy felnézzen rá.

– Robbie és a többiek készen állnak az indulásra. Csak a parancsra várnak.

– A szó elhangzott, Cynem. Itt az ideje, hogy visszavágjunk!

 

 

Raphael legszívesebben a ház körüli külső utat választotta volna, de Cynnek fel kellett vennie a táskát, amit a vendégfürdőszobában hagyott, és nem akarta, hogy egyedül legyen a házban. Tudta, hogy a nő biztonságáért érzett aggodalma nem egészen racionális, de túl sok mindent elszenvedett már azon a helyen ahhoz, hogy bármiben is bízzon. Szíve szerint porig égette volna az egészet, de bár lehet, hogy irracionális volt Cyn biztonságát illetően, a bebörtönzése nem fosztotta meg a józan eszétől. A ház felgyújtása nemkívánatos figyelmet keltene, és Mathilde már így is bőven csinált ilyet a gyilkos százasával, akik embereket öltek, a holttesteket pedig az utcán hagyták.

Raphael célja ekkor már eléggé sajátságos volt. Meg akart ölni minden egyes, kibaszott vámpírt, akinek bármi köze volt Mathilde tervéhez. Aztán pedig vissza fog repülni Malibuba, és meg fogja ölni azt a ribancot, aki azt hitte, hogy ellophatja a területét és az embereit.

Miközben Cynnel a bejárati ajtó felé tartott, elidőzött a ház biztonságát biztosító négy emberi őr mozdulatlan alakján. Az egyiket karon lőtték. A sebet bekötötték, de a friss vér szagától sajogtak az ínyéhez nyomódó agyarai. Túl sokáig volt vér nélkül. Sokat ivott Cynből, de az, ami vámpírrá tette, a vérében lévő szimbióta azt akarta, hogy még többet igyon. Ez nem volt racionálisabb, mint az aggodalma Cyn biztonságáért az üres házban, de ösztönös volt. Ahogyan egy éhező ember élelmet gyűjtöget, a teste azt akarta, hogy vért gyűjtsön.

– Fogalmuk sem volt róla, hogy ott vagy – mondta Cyn, és mellé lépett, ahol az eszméletlen emberek fölött állt. A férfi kezébe csúsztatta a kezét. – Mondtam a srácoknak, hogy sokkolót használjanak, ha tudnak.

Halkan feljajdult, és Raphael rájött, hogy erősen szorítja a kezét.

– Tudom, hogy mindenkit meg akarsz ölni, aki benne van, de ezek a fickók ártatlanok, Raphael.

Megfordult, hogy a lányra nézzen, látta a sötét karikákat a gyönyörű zöld szeme alatt, a kimerültség megfosztotta az arcát a szokásos színétől. De aztán rámosolygott, és a férfi többet látott. Diadalt, amiért meghiúsította Mathilde tervét, elszántságot, hogy elpusztítsa az ellenségeit, és mindennél fényesebben ragyogott... az iránta érzett szerelme.

– Ahogy mondod. Viszont gondoskodom róla, hogy ne emlékezzenek arra, ami ezen a helyen történt, és amikor felébrednek, az egyetlen gondolatuk az lesz, hogy elmenjenek.

Cyn bólintott. – Menjünk! Robbie és a többiek már várnak ránk.

Raphael végigfuttatta a tekintetét a nő csupasz lábán, csak a gyűrött zakóval fedett félmeztelen testén. – Azt mondtad, van ruhád a járműben?

A nő felnevetett, és mintha száz éve nem hallotta volna ezt a hangot. Raphael átkarolta a derekát, és a mellkasához rántotta, a szájára tapadt, ajkairól kortyolva a nevetést. Cyn válaszolt, ahogy mindig is tette, karjaival átölelte a nyakát, ajkai mohón kinyíltak a férfi ajkai alatt, miközben nyelvük érzéki ölelésbe fonódott, amíg éppen csak annyira húzódott vissza, hogy az ajkaihoz suttogja: – Szeretlek!

– Hiányoztál, Cynem. A vége felé már az álmaimban sem találtam rád.

– Ott voltam. Mindig ott voltam, és kerestelek.

– Amikor ma éjjel felébredtem, és te mellettem voltál... azt hittem, hogy még mindig álmodom.

Elvigyorodott. – Vannak álmok, és vannak igazi álmok. És te, agyaras fiú, határozottan az én álmom vagy.

Raphael ferde mosolyt villantott rá. – Agyaras fiú. Még ez is hiányzott. De gyere, az éjszaka nem tart örökké.

Egy gyors mentális ellenőrzés után, hogy megbizonyosodjon róla, nem vár rájuk meglepetés a ház előtt, Raphael kinyitotta a bejárati ajtót. Cyn kezét fogva kilépett, megkönnyebbülten, hogy ismét a friss levegőn lehet, hogy érezheti a hold halvány fényét az arcán.

– Lord Raphael! – Az öröm Rob hangjában őszinte volt, ahogy a megkönnyebbülés is.

– Rob – mondta Raphael. – Köszönöm!

– Megtiszteltetés, uram! Ken’ichi néhány perce jelentkezett be. Stabilan tartják magukat, de a bennszülöttek kezdenek nyugtalankodni. Attól tart, hogy hamarosan kitörést szorgalmaznak.

Raphael jobbra fordította a fejét, és sötét pillantást vetett egy ház irányába, amelyet még sosem látott. Egy házra, amely tele volt vámpírokkal, akikről egyesek talán azt mondanák, hogy csak katonák, akik azt teszik, amit parancsba kaptak. De a katonák állandóan meghaltak a háborúban. És Mathilde határozottan háborút hirdetett.

Kinyúlt az elméjével, majd az erejét használva, megérintett minden elmét abban a házban, azt súgva neki, hogy maradjon, várjon. Hozzáadva egy finom fenyegetést, hogy kísértse a kényszerű alvásukat, amíg várakoznak.

– Nem fognak elmenni. Most nem. Várnak rám.

Rob figyelmesen szemügyre vette, a tekintete Cynre váltott, majd vissza. Rob tudta, mire képes Raphael, vagy legalábbis, hogy mire volt képes a nemrég történt elfogása előtt. De valószínűleg azt is tudta Cyntől, hogy mit tettek Raphaellel a fogsága alatt. Most egyértelműen azon tűnődött, vajon valóban visszatért-e Lord Raphael.

– Legyen hited, Rob! – mondta Raphael halkan. – Én vagyok az.

Rob ekkor elvigyorodott. – Irina örömmel fogja hallani, uram.

– De előbb ki kell vinnünk a szemetet – emlékeztette őket Cyn.

– Mi van azokkal a fickókkal, akiket a házban hagytunk, Leighton? – kérdezte egy férfihang.

Raphael Cyn elé lépett, amikor egy nagydarab emberi férfi, akivel még sosem találkozott, megkerülte a terepjárót. Érzékelte az ember jelenlétét, miközben Robhoz beszélt. Ez minden bizonnyal Maleko Turner, az emberi rendőr, akiről Cyn mesélt neki. Az, aki Elkével kefélt. Cyn nem említette, de Raphael érezte Elke illatát a férfin, és tudta, hogy az ember vérét vette.

– Raphael, ő Maleko Turner – mondta Cyn, megerősítve azt, amit már tudott. – Meséltem neked róla.

– Igen, mondtad. Önnek is köszönöm, Mr. Turner!

– Örömömre szolgált. Az utóbbi idők legérdekesebb ügye.

– És aztán ott van Elke – mondta Raphael, egy kifejezéstelen pillantást vetve rá.

Az ember hevesen elpirult, de dacosan állt, és azt mondta: – És ott van az én Elkém.

Raphael felvonta a szemöldökét a birtokos névmásra. Nem tudta megállni, de kíváncsi volt, hogy Elke mit érez ezzel kapcsolatosan. Itt az ideje, hogy kiderítse.

– Menjünk! – mondta, és előre rántotta Cynt. – Útközben átöltözhetsz.

A lány a szemét forgatva nézett rá. – Alig egy órája szereztünk vissza, és máris parancsolgatsz.

– Inkább ebben a ruhában mennél harcba?

– Jól nézek ki benne.

– Gyönyörű vagy, mint mindig. De talán nem harcképes.

– Igen, igen. Húzzunk innen a picsába! Soha többé nem akarom látni ezt a házat!

 

 

A másik házhoz vezető út rövid volt. Cynnek épp csak elég ideje volt arra, hogy a bikinijéből megmaradt ruhadarabok fölé egy trikót és egy farmert húzzon, valamint egy pár friss zoknit és egy harci stílusú, fűzős bakancsot. Valójában az út olyan rövid volt, hogy még mindig a második bakancsot fűzte, amikor Rob megállt a járdaszegélynél.

A ház nem volt sokkal nagyobb annál, amit az imént hagytak el. Nyilvánvaló, hogy Mathilde sokkal inkább törődött a saját kényelmével, mint a csapatáéval. Ez a ház egy tipikus lakótelepi ház volt, egy kétszintes, sablonos építmény, amely pont olyan volt, mint a mellette lévő, és az azutáni, egészen az utca végéig. A lakók közül néhányan nagyobb gondot fordítottak a bélyegméretű előkertjükre, néhányan a tornác és a sétaút környékét parkosították, de nem volt kérdés, hogy még mindig ugyanahhoz a lakótelephez tartoztak.

Rob megállt Ken’ichi terepjárója mögött, mögötte pedig Maleko Turner parkolt le a szolgálati szedánjával. Turner villámgyorsan kiszállt a kocsiból, röviden beszélt Ken’ichivel, mielőtt gyors tempóban elindult a hátsó rész felé, ahol Raphael tudta, hogy Elke őrködik. Talán tényleg táplált érzéseket Elke iránt.

– Uram! – Ken’ichi sötét szemei, amelyek általában olyan nyugodtak és kifejezéstelenek voltak, mint a fivéréé, most aranyszínben ragyogtak az erejétől, tükrözve az érzelmeinek intenzitását, amikor újra meglátta Raphaelt.

Raphael odalépett hozzá, és a széles vállára tette a kezét. Ken’ichi lehajtotta a fejét, eltakarva a szemében lévő csupasz érzelmeket. Raphael nem szólt semmit, csak egy pillanatra ott pihentette a kezét, majd gyengéden megszorította, és felemelte.

– Helyzet? – kérdezte ekkor, megengedve, hogy mindketten visszavonuljanak a kapcsolatuk megszokott formaságaihoz.

– Az elmúlt néhány percben semmi mozgás, uram. Egy kisebb csoport megpróbált távozni nem sokkal az érkezésünk után. Harcoltunk. Vesztettek.

Raphael bólintott, majd felemelte a tekintetét, amikor Elke érkezett, megkerülve a házat, hogy üdvözölje. Turner nem volt vele. Ő egy zsaru volt. Talán ő fedezte a posztját helyette.

– Uram! – mondta, sápadt arcáról olyan boldogság sugárzott, amelyet nem volt rest kimutatni.

– Elke – mondta a férfi gyengéden. – Szereztél egy rajongót.

– A zsaru – értett egyet a lány. – Cyn azt mondta, hogy megölhetem, ha az utamba áll.

Raphael a párjára pillantott. – Praktikus megoldás. Kezeljük ezeket is ugyanígy? – kérdezte, és felemelte az állát az előtte álló házra, amely tele volt zsúfolva vámpírokkal. Mathilde még csak nem is tett úgy, mintha törődne a vámpírjai kényelmével. Csoda volt, hogy ilyen sokan hűségesek maradtak hozzá.

– Önre vártunk, uram – mondta Ken’ichi.

Raphael bólintott, miközben tanulmányozta a házat, érintésével végigsimítva minden vámpíron odabent, és próbálta eldönteni, mit tegyen. Hagyhatta volna őket a jelenlegi állapotukban, miközben megöli őket. Az erősebbek közülük talán tudnák, mi történik, és éreznének némi fájdalmat, de a többiek – Mathilde vállalkozásának igáslovai, akik csak nyers erőforrásként voltak hasznosak – semmit sem éreznének. A létezésük egyszerűen véget érne.

Ez volt a logikus választás, a legtisztább megoldás. De a zsigereinek nem tetszett ez a lehetőség. Ahogy a szívének sem, vagy a lelkének sem, vagy hogy is hívják azt a valamit, ami egy kibaszott vámpírlorddá tette őt, ahelyett, hogy egy lett volna azok közül a szánalmas teremtmények közül odabent. Az a része bosszút akart. Forró, üvöltő, szörnyű bosszút. Azt akarta, hogy mindegyikük tudja, mi történik és miért. Azt akarta, hogy tudják, ki vet véget a létezésüknek, hogy tudják, hogy ők azok, aki kurvára vesztettek, és ő az, aki győzött.

Egy apró mosoly suhant át az arcán.

– Aj-aj – mormogta Cyn. – Úgy néz ki, forró lesz ma este a városban.

Raphael mosolya kiszélesedett. – Elke, térj vissza a helyedre! Senki sem távozhat. Öld meg őket, ha megpróbálják!

– Uram – nyugtázta Elke, és elrohant.

– Ken’ichi!

– Uram!

– Figyeld a ház elejét!

Ken’ichi szája az elégedettség lapos vonalává préselődött, a szeme csillogott. – Igen, uram! – mondta élesen.

– Cynem…

– Nem foglak uramnak szólítani, úgyhogy felejtsd el!

Raphael közelebb rántotta magához a nőt. – Majd később megbeszéljük, hogyan szólítasz. Egyelőre tudnod kell, mi fog történni.

Aggódó tekintet ült ki az arcára. – Raphael, te...

– Vámpírlord vagyok – emlékeztette a férfi.

A lány hangosan felsóhajtott. – Igen, igen. Szóval mi a terv?

– Megölök minden vámpírt abban a házban. De előbb felébresztem őket. Zajos lesz, de rövid.

Cyn megvonta a vállát. – Hé, részemről nincs ellenvetés. Fel akartam robbantani az egész kibaszott házat mindenkivel együtt, aki benne van, de Mal nem engedte.

– Ez az én Cynem! – mondta büszkén, majd Ken’ichi felé pillantva kiegyenesedett. Kezdjük küldte a vámpírjainak.

 

 

Cyn figyelte, ahogy Raphael belemerül a hatalmában. Látta már korábban is, hogy ezt csinálja. Nem tudta pontosan, hogyan működik, de úgy sejtette, hogy valami meditatív állapothoz hasonló, ami lehetővé teszi, hogy elvessen mindent, ami nem számít, és csak a célpontjára, vagy ebben az esetben a célpontjaira koncentráljon.

Alighogy Raphael lehunyta a szemét, a ház, amely korábban olyan csendes volt, hogy üresnek tűnt, hirtelen hangokkal telt meg. A vámpírok felébredtek a Raphael által rájuk kényszerített álomból, és felüvöltöttek, többnyire félelmükben, de néhányan dühösen is. Árnyékok mozdultak, arcok jelentek meg, ahogy a vámpírok kikukucskáltak az utcára. Néhány sikoly hasított az éjszakába, ahogy néhányan a bent lévők közül meglátták, ki vár rájuk. Néhány bátor lélek, valószínűleg az erősebb mesterek közül néhányan, vámpírsebességgel rohantak át a bejárati ajtón. Bár hogy menekülni vagy támadni akartak-e, Cyn sosem tudhatta meg, mert másfél métert sem tettek meg, mielőtt Raphael lezser pillantása szétrobbantotta a szívüket, és porral szórta be a járdát. A ház belsejéből, közvetlenül a nyitott ajtón túlról elszörnyedt kiáltások hallatszottak társaik halála miatt, és néhány vámpír kimászott a kis tornácra, kegyelemért könyörögve.

De Raphael nem tudott kegyelmet adni. Ezek is egymás után omlottak szét, vámpírpor halmokat hagyva maguk után a tornáctól a küszöbön át a házba. Cynt ez a Candy Crush nevű játékra emlékeztette, amikor két színbomba találkozik egymással, és a kilövellő fénysugarak az egész táblát elpusztítják. Raphael is ilyen volt, csakhogy az ő ereje láthatatlanul ölt, és nem cukorkák pusztultak el.

Raphael szemei olvadt ezüstfoltok voltak a jeges tökéletességű arcában, az ereje pedig egy energia nimbusza, amely körülvette őt, amikor a házba lépett. Cyn közvetlenül mögötte volt, a Glockját mindkét kezében tartva, de a házba zsúfolt hatalmas számú vámpír ellenére is csak nagyon kevés célpontot talált a vámpírgyilkos lövedékeinek. Raphael nem hagyott senkit, akit megölhetett volna. Végigmasírozott a földszinten, minden szoba tele volt vámpírokkal, akik félreálltak előle, egymásra taposva, miközben az életükért könyörögtek. De Raphael ha hallotta is a könyörgésüket, Cyn nem látta ennek nyomát. Az ereje kilőtt, minden egyes lépésével pusztítva, amíg már senki sem maradt.

Ekkor rövid szünetet tartott, fejét ide-oda forgatva, mintha átlátna a falakon, ami bizonyos értelemben sikerült is neki. Elkapta Cyn tekintetét, és felemelte az állát a lépcső felé. Amikor a lány bólintott, a férfi felfelé siklott, látszólagos erőlködés nélkül haladt felfelé, egyszerre átlépve három lépcsőfokot. Cyn fintorogva meredt a férfi hátára, miközben követte, azt kívánva közben, bárcsak járna egy kis vámpírerő is a Raphael vérének ivásával járó egyéb előnyök mellé. A férfi megvárta a lépcsősor tetején, majd ugyanolyan hatékonysággal kezdte meg a második emelet megtisztítását, mint ahogyan lent tette. Minden ajtót kinyitott, minden szobában megszüntette az életet. Raphael még mindig a fő hálószobával foglalkozott, amely annyira tele volt vámpírokkal, hogy Cyn szerint úgy lehettek, mint a szardíniák, amikor aludtak. Miféle hatalma lehetett Mathilde-nak, hogy úgy bánik a vámpírjaival, mint a szarral, és mégis ilyen hűséget arat? Vagy talán az volt a kérdés; mit ígért nekik, ha sikerül a terve?

Elmerülve az ilyen gondolatokban, Cyn az utolsó szobához közeledett, amely egy egyszerű ajtó mögött volt a folyosó végén. A kilincsért nyúlva zárva találta, és berúgta a gyenge ajtót. A szoba egy nagyon kicsi hálószoba volt. Annyira kicsi, hogy azt hitte, talán raktárnak indult. Egyetlen franciaágy volt a falhoz nyomva, és egy apró, négyzet alakú asztalkán egy lámpa állt. Egy gyors pillantást vetve a válla fölött, láthatta, hogy Raphael még mindig a fő hálószobában szórakozik, óvatos lépést tett előre, és azonnal a falnak döntötte a hátát, miközben felmérte az üresnek tűnő helyiséget. De miért lenne üres ez a szoba, amikor az összes többi olyannyira tele volt vámpírokkal? Ezt a szobát valaki különlegesnek tartották fenn? Talán az egyik mesternek, aki korábban elszökött?

Hátát a falnak támasztva addig araszolt, amíg be nem látott az ajtó mögé. Volt ott egy szekrény, keskeny tükrös tolóajtókkal. És az ajtók csukva voltak.

Leguggolt, hogy gyorsan benézzen az ágy alá, hogy meggyőződjön róla, hogy üres – nem akart semmilyen szörnyeteg-az-ágy-alatt meglepetést –, majdnem becsukta a szobaajtót, és egyik bakancsos lábával belerúgott a szekrényajtóba.

– Gyere elő, ha odabent vagy! Vagy egyszerűen átlövök a kibaszott ajtón!

A tolóajtó zörgött, ahogy valaki érte nyúlt, és a nő néhány lépést hátrált, kétkézzel fogva a Glockját, lövésre készen. Bárki is volt a szekrényben, vámpír volt, és ez azt jelentette, hogy gyors lesz.

Az ajtó kinyílt, és egy férfi vámpír guggolt benne. Mivel nem látott senkit, csak a rá váró Cynt, egyszerű emberi nőt, aki volt, a szemei vörösen ragyogtak az erőtől, és a szája kinyílt, hogy helyet adjon az ínyét hirtelen átütő agyarainak. Halk, fenyegető morgás hallatszott a mellkasából, ahogy felemelkedett a guggolásból, arra készülve, hogy a nőre vetődjön... Cyn pedig elvigyorodott.

– Ó, kérlek! – mondta neki vidáman. – Adj egy okot! Raphaelé volt ma este az összes móka.

A vámpír szeme összeszűkült, majd visszasüllyedt, kíváncsian tanulmányozva a nőt.

– Ki vagy te? – kérdezte a lány.

– Senki – mondta a vámpír, még jobban összezsugorodva, visszahúzva az agyarait, és hosszú szempilláin keresztül nézve rá, igyekezve ártalmatlannak tűnni. – Egy szolga, akit azért hoztak, hogy gondoskodjon a többiekről.

Cyn nem tudta, ki ez a fickó, de azt tudta, hogy nem az az ártalmatlan here, amit el akart hitetni vele. Azonban belement a játékába, remélve, hogy megtudhat valamit.

– Szóval, mondd csak, Senki – mondta, elkapva a férfi tekintetében a düh villanását, amikor így szólította. Lehet, hogy ez az ő játéka, de nem tetszett neki. – Pontosan mit csináltál itt? Tudsz valamit a holttestekről?

– Azt már elintéztem – mondta élesen, mielőtt elhallgatott. – Az illetékesek nem voltak boldogok, amikor ez történt – javította ki magát, megpróbálva alázatos lenni, de szerencsétlenül elbukott. – A felelős vámpírok...

A hangja elakadt, amikor Raphael kilökte az ajtót, és besétált, hogy Cyn mellé álljon.

– Ő itt Senki – mondta neki Cyn. – Egy itteni szolga.

Raphael a kuporgó vámpírra meredt. Lassú, félelmetes mosoly jelent meg az arcán, agyarai nedvesen csillogtak a vértől.

– Godard – duruzsolta Raphael. – Annyira reméltem, hogy itt talállak!

– Lord Raphael, én...

– Ó, szóval most már Lord Raphael, ugye? A múltkor nem így hívtál.

– Csak a munkámat végeztem, uram! Mathilde nem adott nekem...

– A többiek a munkájukat végezték, Godard! Te élvezted a sajátodat, ahogy mindig is tetted. Nem elégedtél meg azzal, hogy csak a nappali szolgáidat küldd be, hogy elvágják a torkomat, neked is bele kellett ásnod magad. És ezt szó szerint értem, hiszen mélyre kellett ásnod, hogy olyan eret találj, ami még nem volt tönkretéve.

Cyn hallgatta Raphael előadását arról, hogy mit tettek vele, és minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne lépjen oda, és ne lője szét a rohadék Godard fejét. De ez a gyilkosság minden másnál jobban Raphaelé volt. Ez jelentett neki valamit.

Figyelmeztetés nélkül Godard felsikoltott, a bal karjába kapaszkodott a jobb karjával, és hátradőlt a szekrény falának.

– Uram, könyörgöm! – esdekelt, és véres könnyek gördültek végig az arcán.

Cyn Raphaelre pillantott, látta, hogy az ajka félmosolyra görbül, és tudta, hogy ő a felelős azért, ami a sikolyt okozta. Hihetetlen kegyetlenségre volt képes, de hát nem ő maga is megtett mindent, hogy ugyanilyen kegyetlen legyen, alig két nappal ezelőtt? Kénytelen volt golyókat használni az elméje helyett, de bármit megtett volna, bármilyen fájdalmat okozott volna, hogy megszerezze, amire szüksége volt a férfi megmentéséhez.

– Könyörögj, Godard? – gúnyolódott Raphael. – Nem ezt követelted tőlem? Talán ha előbb láttam volna, ahogy te csinálod – mutatott hanyagul a szenvedő vámpírra –, akkor tudtam volna, hogyan kell.

Godard szemében düh csillant, felváltva a félelmet és a fájdalmat. – Nem leszel ilyen nagyképű, ha egyszer az úrnőm elkap téged!

– Igen – mondta Raphael, elhúzva a szót. – Hol van az úrnőd? Ti itt vagytok mindannyian, haldokoltok, mint a patkányok, és hol van Mathilde?

Godard-nak sikerült egy önelégült pillantást vetnie, de hallgatott.

Raphael felnevetett. – Tudom, hol van, te bolond! Azt hiszed, az embereim és a párom tétlenül nézték, ahogy a te ostoba úrnőd összeesküvést szőtt, hogy elpusztítson engem? Mathilde ma meg fogja ugyanazt a leckét tanulni, amit a többiek. Az egyetlen különbség? A te halálod ajándéknak fog tűnni ahhoz képest, amit ő fog szenvedni.

És ekkor Raphael láthatóan befejezte a beszédet. De még nem végzett Godard-ral. Cyn hallotta, ahogy egymás után elpattannak a csontok, mintha kockák zörögnének egy csészében, miközben Godard sikoltozott. Mire Raphael befejezte, a vámpír már csak ernyedten tudott a földön feküdni, mivel nem voltak ép csontjai, hogy egyenesen tartsa magát. Szánalmasan nyöszörgött, a szemei Raphael irányába forogtak, miközben a szájából ömlött a vér. Úgy látszik, Raphael nem csak a csontokat rongálta meg.

– Halál – gurgulázta Godard, és hozzátett valami olyasmit, ami homályosan úgy hangzott, mintha azt mondta volna: „könyörgöm”.

Raphael hanyagul legyintett a kezével, és egy vörös vágás nyílt a vámpír torkán, úgyhogy már gurgulázni sem tudott.

Raphael Cynre nézett, figyelmen kívül hagyva a haldokló vámpírt. – Végeztél itt, Cynem?

– Amikor te is, agyaras fiú!

Elmosolyodott a becenév hallatán, de aztán kijózanodott. – Helyzet van a szomszéd szobában.

Cyn bólintott, de nem vette le a szemét Godard-ról. Ha ellenséges vámpírokról volt szó, az egyetlen vámpír, akiben megbízott, az a halott vámpír volt. Ha az a szemétláda bármilyen mozdulatot tenne...

Godard felsikoltott. Cyn égő hús szagát érezte, és lenézve azt látta, hogy a fickó szíve fölött parázslani kezd az ing. Fúj! Raphael lángra lobbantotta a görény mellkasában a szívét, és hamarosan csak egy újabb kupac por lesz belőle. Raphael nem várta meg, hogy ez megtörténjen, de Cyn igen. Ellenállt Raphael kézrántásának, amíg nem látta, hogy Godard porrá omlik, aztán követte Raphaelt a folyosóra, le a fő hálószobába, egyenesen a gardróbszobába.

Cyn kíváncsian követte, a fejét ide-oda forgatva, még mindig arra várva, hogy egy-két vámpír előbukkanjon a fából. Olyan sokan voltak a házban. Nehéz volt elhinni, hogy még Raphaelnek is sikerült mindet megölnie.

A figyelme ismét Raphaelre terelődött, amikor a férfi leguggolt, és félrehúzott egy bolyhos kék takarót, hogy felfedjen egy újabb vámpírt, bár ez nem tűnt túl élénknek. Valójában inkább hasonlított egy hullára, mint élő emberre.

– Rhys Patterson – mondta Raphael, megmagyarázva, hogy a többi vámpír közül ez miért lélegzik még mindig. Többé-kevésbé.

– Ő...

– Él, de alig. Ki van éheztetve.

– Életben van? Hogyhogy így néz ki...– Nem tudta, hogyan fejezze be anélkül, hogy érzéketlennek tűnne.

– Nincs elég energiája, hogy táplálja a szimbiótát. Vér nélkül a teste elkezdett önmagából táplálkozni.

– Vissza tud jönni? – kérdezte Cyn, Donovan Willisre gondolva, és arra, hogy mit jelentene neki Rhys halála.

– Elég vérrel – mondta Raphael, felnézve, amikor Ken’ichi lépett a gardróbba, néhány zacskót cipelve.

A nagydarab vámpír letérdelt Rhys mellé a másik oldalra, miközben Raphael felállt, és kihúzta Cynt a gardróbból. – Megengedünk neki annyi méltóságot, amennyit csak tudunk. Ken’ichi majd segít neki táplálkozni.

Cyn kíváncsian nézett rá. – Patterson segített Mathilde-nak, nem igaz?

– Rhysnek esélye sem volt Mathilde ellen. Amint a nő elkapta, tehetetlen volt szembeszállni vele, különösen, ha az embereivel fenyegette. A legvégén mégis megpróbált figyelmeztetni, valószínűleg ezért hagyta így itt meghalni.

– Nem vihetjük magunkkal Malibuba – mondta elgondolkodva. – Felhívom Willist. Ő el fog jönni.

– Willis?

– A szemüveges kocka, aki az első este jelent meg az ing ikrekkel. Aki fejleszteni akarta a biztonságunkat, emlékszel?

– Megbízol benne?

– Ő és Patterson szeretők, szóval igen. Leszarja Mathilde-ot, vagy téged, ami azt illeti, amíg visszakapja Pattersont.

– Akkor egyelőre magunkkal visszük Rhyst. Hívd fel a te Robbie-dat! Mondd meg neki, hogy szóljon a többieknek. Három perc múlva kint leszünk.

Cyn bólintott, majd bekapcsolta a mikrofonját, és átadta a parancsot Robbie-nak, nézve közben, ahogy Ken’ichi kiviszi Rhyst a szobából, a lépcső felé.

– Remélem, a tulajdonosok nagy kauciót kaptak, amikor kibérelték ezt a házat – jegyezte meg szárazon, körülnézve, miközben követték.

– Miből gondolod, hogy kibérelték? – kérdezte Raphael.

Cyn színlelt döbbenettel hangosan ciccegett. – Úgy érted, hogy házfoglalók voltak?

Megrázta a fejét. – Ugyan, Cynem! Hosszú volt az éjszaka, és még hosszabb néhány nap. Aludnom és telefonálnom kell.

Cyn megfogta a kezét, és úgy sétáltak végig a folyosón, mintha nem egy halott vámpírokkal teli házat hagynának maguk mögött. – Nincs messze a lakásunk – mondta. – És sokkal kevésbé poros.

 

 

Cyn kinyitotta az ajtót, mielőtt Robbie teljesen megállította volna a terepjárót a garázsban. Ken’ichi közvetlenül mellettük, a második garázsöbölben parkolt le. Patterson a hátsó ülésen ült. Elke és Mal a felhajtón parkoltak le, kiszálltak, és bebújtak a garázsajtó alatt, mielőtt az becsukódott volna.

Raphael nem szólt semmit, de Cyn látta rajta, hogy kimerült. Nem pihent, mielőtt felvállalta a vámpírokkal való küzdelmet, és nem volt más vére, mint amit korábban vett tőle. Még egy vámpírlord regeneráló képességével együtt is sokat követelt magától.

Kicsúszott a terepjáróból, és a nyitott ajtóban várakozott, amíg Raphael nem csatlakozott hozzá. Az oldalához simult, a férfi karja pedig a vállára fonódott. Természetes mozdulat volt. Raphael mindig megérintette őt. De ebben az esetben ez volt a módja annak, hogy úgy támogassa a férfit a házba és fel a lépcsőn, hogy a gyengesége ne legyen nyilvánvaló.

– Ti menjetek előre, és pakoljatok össze mindent! – mondta Robbie-nak, miközben Raphaelt a lépcső felé irányította. – Telefonálunk párat, és majd szólok, mi a terv.

Robbie az arcát fürkészte, aztán bólintott. – Mal és én elmegyünk kajáért.

– Jó ötlet.

– Hozzak neked is valamit?

A nő megrázta a fejét. – Majd később hozok valamit. Előbb le kell rendeznem a repülőgépet.

– Milyen repülőgépet? – kérdezte Raphael, visszaterelve magára a nő figyelmét.

– Majd beszélünk. De az idő szorít, hogy elérjük az embereidet Malibuban. Meg kell ejtenünk azt a telefonhívást!

Cyn a hatalmas főhálószobába vezette Raphaelt, amelyet a férfi érkezésére várva teljesen egyedül foglalt el. Most azonban, hogy ott volt, már nem is tűnt olyan nagynak. Raphael minden szobát uralt, ahová belépett, egyszerűen azzal, hogy ott volt. Még ha fáradt is volt, hiszen napokig tartó pihenés és élelem nélküli kínzás után is annyi energiát vitt a szobába, hogy a levegő vibrálni látszott.

Cyn becsukta a kétszárnyú ajtókat, hogy magányt biztosítson maguknak. – Telefon vagy zuhany? – kérdezte, leülve az ágyra, és kioldva a bakancsát. – A napfelkelte körülbelül félórányira van Malibuban, ha előbb inkább gyorsan lezuhanyoznál.

Raphael a padlóra dobta a zakóját, ugyanazt a kabátot, amelyet a lány a bikinije fölött viselt, mielőtt átöltözött volna a járműben.

– Telefon – döntötte el, levetve a cipőjét és a zokniját, majd elnyújtózva az ágyon. – Gyere ide, Cynem!

A nő az éjjeliszekrényre tette az aznapi eldobható telefont, aztán lerántotta a bakancsát, és átmászott az ágyon. A férfi az oldalához vonta, és mindkét karjával átölelte.

Egy pillanatig némán feküdtek ott, csak voltak.

– Tudtam, hogy el fogsz jönni – mondta halkan. – Még akkor is, amikor már nem tudtam megérinteni az álmaidat, tudtam, hogy soha nem adod fel.

Cyn átölelte a férfi derekát, egyik lábát átvetve a combján. – Soha! – mondta.

Eltelt még néhány perc, mire Raphael megkérdezte: – Mi a terv a visszatérésünkre?

– El akartam kerülni a magánrepülőgéped használatát. Túl nyilvánvaló lenne. Így hát lefoglaltam apám egyik nagyobbik repülőgépét, ami szigorúan véve egy céges gép. És mivel én vagyok a fő részvényes, ráadásul igazgatósági tag, megmozgattam néhány szálat, amit ritkán teszek. Mindenesetre ma reggel felhívtam a pilótákat, és azt mondtam nekik, hogy már ma este álljanak készen a felszállásra. A gépen van egy privát alvókamra, és a fő kabinban sötétítő árnyékolók vannak, ami szintén biztonságot nyújt a vámpíroknak. Tavaly szereltettem fel utólag, a biztonság kedvéért.

– Az apád beleegyezett ebbe?

– Nem, de nagymama igen, és leszavaztuk őt – mondta önelégülten. – Egyébként tudom, hogy utálsz nappal repülni, de...

– De néha elengedhetetlen. Rendben van. Értesítsd a pilótáidat! Amint készen állunk, indulunk. Nincs már messze a napkelte.

Cyn megejtette a szükséges telefonhívást, ami mindössze öt percig tartott, mivel már figyelmeztette a pilótákat, hogy ez megtörténhet.

– Kész – mondta neki, miközben keresztbe tett lábbal ült a karja ívében.

– Fel kell hívnom Jaredet és Jurót!

– És Lucast is.

Raphael mellkasát néma nevetés rázta meg. – És Lucast – értett egyet. – Juro adott neked telefonokat?

Átnyújtotta neki az eldobhatót. – Igen. Ez a mai.

Raphael átvette a telefont, és a lány érezte, hogy erőt gyűjt a híváshoz. Ismerte őt. Beszélni akart az embereivel. De arra is szüksége volt, hogy erőt és hatalmat sugározzon, hogy irányíthasson.

Felemelte a telefont, és Cyn kezdte volna mondani, hogyan érheti el Jurót. De a férfinak nem volt szüksége a segítségére. Előhívta a névjegyzéket, majd felhívta az egyetlen ott tárolt számot.

 

Malibu, Kalifornia

 

Juro az ablakon keresztül a holdfényes óceánra bámult, és azt kívánta, bárcsak láthatná, mi történik a túloldalon. Már csak pillanatok voltak hátra, mielőtt csatlakoznia kellett Luciához odalent. Normális esetben már rég lement volna, de még maradt, remélve, hogy hall valamit. A mentőakciónak ma este kellett kezdődnie, de Cyn még nem telefonált. Ez persze nem jelentett semmit. A terve még akkor kezdődött, amikor a nap még az égen volt, de nem lehetett tudni, mennyi ideig tart majd a teljes művelet. Nem lehetett tudni, milyen állapotban lesz Raphael, amikor rátalál, vagy mennyi vérre lesz szüksége. És akkor ott volt még az a mintegy száz vámpír, akik felsorakoztak ellene. Cyn és a többiek nehezen tudnának ennyi mestervámpírt kiiktatni, ha Raphael nem tudna segíteni nekik.

De miért feltételezni a legrosszabbat? Hawaii két órával volt Malibu mögött. Még ha a mentés teljes sikerrel is járt volna, lehet, hogy az óceánnak ezen az oldalán nem lesz elég idő arra, hogy bárki is telefonáljon, mielőtt a nap felkel. Ebben az esetben Cyn felhívná Luciát, hogy legalább ébredéskor tudják, mi történt.

Ő és a többiek már egy ideje éreztek valami reményteljeset. Hirtelen feltörő energia árasztotta el testének minden sejtjét, elűzve az előérzet hidegét, amely napok óta követte. Azóta, hogy Raphaelt elkapták.

Azt hitte, mindannyian azt hitték, hogy ez azt jelenti, hogy Raphael megszabadult attól a mágiától, amit Mathilde használt ellene. Hogy Cyn terve sikerrel járt.

De jobban érezné magát, ha biztosan tudná. Ha hallaná atyjának a hangját, amint azt mondja neki, hogy hazafelé tartanak.

Elfordult az ablaktól, és arra gondolt, hogy ellenőrzi a kapuőrök beosztását, mielőtt csatlakozik Luciához odalent, amikor megcsörrent a telefon. Egy pillanatra összezavarodott, mert nem a házi vonal volt, amin eddig a kapuval kommunikáltak, és nem is a vezetékes telefon, amit mostanában olyan ritkán használtak.

Összevonta a szemöldökét, aztán megkésve felismerte az aznap esti eldobható telefon csengőhangját, és ez azt jelentette... A telefonért ugrott, attól félve, hogy Cyn azt hiszi, már túl késő, és leteszi a telefont.

– Cyn! – mondta Juro, amikor felvette a telefont.

– Juro! – mondta Raphael.

Juro lehunyta a szemét, és szinte a székre roskadt a megkönnyebbülés rohamától, amit e hang egyszerű hallatán érzett. – Atyám! – suttogta. – Megcsinálta!

– Megcsinálta.

– Mi tettük – hallotta Juro, ahogy Cyn tisztázza a hangszóróból.

– Az idő rövid – mondta Raphael. – Mi a helyzet nálatok?

– Lucas tegnap este kihívta Mathilde-ot. Ma este tízkor találkoznak. Teljesen elszigeteltük őt. Van egy nagyon rémült vámpír őre, és néhány ember.

– Fenyegetésnek tekinti Lucast?

– Egyáltalán nem, uram. Lucas eljátszotta a bolondot, amihez nagyon ért. És úgy tűnik, a nő nem végezte el a házi feladatát, ami őt illeti. Vagy ez, vagy azt hiszi, hogy Ön a hatalom az összes teljesítménye mögött.

– Lucas tehát megkapta az üzenetemet.

– Cyntől, igen. Mikor tér vissza, uram?

– Ha Lucasnak ma este kell találkoznia Mathilde-dal, ott kell lennem.

– Uram! – Juro csak ennyit mondott. Tudta, hogy Raphael mennyire utál nappal repülni, de néha nem volt más megoldás. Mint ebben az esetben.

– Napnyugta előtt megérkezünk. Cyn a családi vállalatán keresztül szervezte az utazást, hogy elfedje az érkezésünket.

– És a házamba kellene menniük. Lucas ott lesz.

– Akkor este találkozunk.

– Ma este, atyám!

Juro megszakította a hívást, és az asztalra dobta az eldobható telefont, majd azonnal felvette a rendes mobilját, és felhívta Jaredet.

– Van valami? – vette fel Jared.

Juro meg sem próbálta leplezni az örömöt a hangjában. – Az atyánk ma este hazaérkezik.

 

Honolulu, Hawaii

 

Raphael félredobta az eldobható telefont, majd felállt, és vetkőzni kezdett. Valójában, gondolta Cyn, pontosabb lenne azt mondani, hogy elkezdte letépni a ruháit, mivel szó szerint szétszakította az öltönye varratait, ahogy levette, és a darabokat egy kupacba dobta a padlón.

– Vetkőzz! – mondta neki. – Velem zuhanyozol!

Cyn elmosolyodott. Látva Raphaelt a hálószobájukban állni, bármilyen ideiglenes is volt, látva, ahogy meztelenre vetkőzik, majd parancsolóan kinyújtja a kezét, miközben követeli, hogy csatlakozzon hozzá... harminc kilóval könnyebbnek érezte magát. Visszatért. Olyan széles volt a vigyora, hogy megfájdult az arca.

Amíg meg nem látta, mit tettek a férfival. Még mindig gyönyörű volt, a mellkasát még mindig izomrétegek borították, a vállai szélesek és vastagok voltak. De a csípője, amely mindig is keskeny volt, túl vékony volt, a csontjai túlságosan kiálltak. És a szemei, ahogy türelmetlenül bámultak rá, olyan fáradtak voltak, amilyennek még sosem látta.

És kevesebb mint huszonnégy órán belül szembe kell néznie Mathilde-dal... és meg kell ölnie.

Cyn lerángatta magáról a maradék ruháit, aztán megfogta a férfi kezét, és hagyta, hogy behúzza a fürdőszobába. Az itteni zuhanyzó nem volt olyan szép, mint az otthoni, de az átlagosnál nagyobb volt. Bőven elég nagy ahhoz, amit tervezett. Raphaelnek vérre volt szüksége, és szexre. Az első táplálék volt a teste számára, hogy a vámpírszimbiótája kapjon némi üzemanyagot, amivel dolgozhat, hogy tovább gyógyítsa a testét ért sérüléseket. A másik a szívének és a lelkének kellett. Ő egy hatalmas vámpír volt, akit lealacsonyítottak. Szüksége volt a párja szerelmére, hogy emlékeztesse arra, hogy ő még mindig Raphael, a Nyugat félelmetes ura, és mindig is az lesz.

Az üvegfülke megtelt gőzzel, mire Cyn megtalálta a tiszta törölközőket, amiket a mosdókagylóra halmozott. Raphael nem várt. Belépett a csobogó víz alá, és ott állt, nem törődve a nyitott ajtóval és a padlóra fröccsenő vízzel. A szemét behunyta, a fejét lehajtotta, miközben a víz a széles hátára zúdult.

Cyn becsukta az ajtót, amikor csatlakozott hozzá, hátulról átölelve, és egyszerűen csak hozzásimulva, megnyugtatva magát, hogy a férfi valóban itt van a karjaiban, hogy ez nem álom.

Ahogy a gőz ismét párával vonta be az üveget, elnyúlt a férfi mellett a samponért, majd lassan megmosta a haját, megmasszírozva közben a fejbőrét és a nyakát, érezte, ahogy a férfi ellazul az érintése alatt. A tusfürdőre váltva megcsókolta a férfi hátát, és azt mondta: – Nem hoztam magammal fürdőszivacsot, úgyhogy be kell érned egy mosdókendővel.

Raphael nem szólt semmit, így a nő beszappanozta a kendőt, és dörzsölni kezdte. Ahogy Malibuban tette, amikor le kellett mosnia a férfi kegyetlenségének mocskát, most is úgy mosta, megszabadítva őt a fogság bűzétől. A bőrének minden egyes centiméterét lesikálta, kezdve a hátával és a nyakával, majd a fenekén át a lábáig. Aztán maga felé fordítva a férfit, megmosta a mellkasát, a karját, még az ágyékát is, egyelőre figyelmen kívül hagyva az érintésétől nyilvánvaló izgalmát.

Amikor befejezte, amikor a férfi újra tiszta volt, addig csökkentette a köztük lévő távolságot, amíg kemény mellbimbói már a férfi mellkasát karcolták. Száját a nyakához emelte, és könnyedén megharapta, miközben ujjai a merev farkára záródtak.

Raphael szemei felvillantak, tekintete teljesen elsötétült, ahogy rá meredt.

– Szeretlek – suttogta a nő. Lábujjhegyre emelkedett, és a szájával végigsimított a férfi állkapcsán, egészen az ajkáig. – Csókolj meg!

Raphael karja a nő dereka köré fonódott, és a testéhez rántotta, miközben a szája morgással az övére csapódott. Az agyarai kilőttek az ínyéből, felhasították a lány ajkát, így a csókjukat bearanyozta a vérének melege. Úgy csókolóztak, mint a hónapok óta távol lévő szerelmesek, akiknek a szíve megállt, amíg külön voltak. Cyn átkarolta Raphael hátát és vállát, és addig simult hozzá, amíg már nem maradt közöttük hely. Annyira kétségbeesetten félt attól, hogy cserbenhagyja, hogy örökre elveszíti a férfit. Nem hitte, hogy valaha is képes lesz újra elengedni őt.

Elmélyítette a csókjukat, végignyalta a férfi duzzadt ínyét, még több vért engedve a szájába, amikor az agyarai belefúródtak a nyelvébe. A fogai a férfi alsó ajkára záródtak, összekeverve a vérét a sajátjával, majd csókjait az arcára, a nyakára, végül a mellkasára, és lejjebb a lapos hasára sorjázta, miközben térdre ereszkedett előtte. Felnézve látta, hogy a férfi csukott szemmel fölé hajol, egyik erős karjával a csempének támaszkodva a feje fölött, a másikkal pedig lefelé nyúlt, hogy megmarkolja az erekcióját.

Cyn beleharapott Raphael kezébe, amikor simogatni kezdte magát, és a férfi szeme ismét kinyílt.

– Az enyém! – mondta, majd saját karcsú ujjait a férfi farkának töve köré fonta, és lassan mozgatni kezdte, ajkait a makkra zárva, majd a szájába vonta, amíg az meg nem érintette a torka hátsó részét.

Raphael ujjai a lány nedves hajába fonódtak, erősen megmarkolva azt, és a helyén tartva őt, miközben a csípője megrándult, és elkezdett döfködni. Cyn felemelve a tekintetét látta, ahogy a férfi figyeli, ahogy a farka ki-be siklik a szájában, a tekintete elszánt, ezüstcsillagok szikráztak a szeme feketéjében.

Cyn ellazította a torkát, mélyebbre szívva a férfit, miközben Raphael ujjai ökölbe szorultak, és egyre gyorsabban mozgott, a makkja minden egyes lökéssel a torkába hatolt. Egyre gyorsabban és gyorsabban mozgott, míg végül egy nyögéssel olyan mélyre hatolt, ameddig csak tudott, és ott is maradt, miközben a felszabadulása a lány torkába lövellt, aki újra és újra lenyelte, amíg a férfi be nem fejezte.

Raphael szorítása ellazult Cyn haján, és a nő elhúzódott, nyelvével a még mindig kemény farok körül körözve, nyalogatva az egyik és a másik oldalát, incselkedve a makkal, amíg Raphael egy szisszenéssel meg nem ragadta a hóna alatt, és fel nem rántotta, testével a csempéhez szorítva.

– Maga a kísértés vagy! Bűnnel teli – mormogta a férfi. – Én Cynem!

Cyn nyelve átfutott a férfi torkán, egészen a szájáig, majd beleharapott az ajkába, és vért fakasztott.

Raphael mély hangon felnevetett, és megfogta a nő combját, majd a magasba emelve kitárta a punciját a növekvő erekciója előtt.

Isten áldja a vámpírok állóképességét, gondolta Cyn magában, aztán körmeivel végigkarcolta a férfi vállát, nyers csíkokat hagyva maga után.

– Légy jó! – morogta Raphael, és egyik nagy kezével a lány fenekét fogta, miközben játszadozott vele, hagyta, hogy a farka behatolás nélkül csúszkáljon a nedvességben.

– A jót túlértékelik – incselkedett a lány, előre nyomva a csípőjét, a férfi hosszához simulva.

Raphael hangosan felnevetett ezen. Aztán a csempének nyomta a lányt, lefelé nyúlt, farkát a nő bejáratához igazította, és lassan, egyenletesen belehatolt, egyetlen, dicsőséges lökéssel eltemetve magát a forróságában. Amikor már mélyen benne volt a testében, golyói a puha húsához nyomódtak, Cyn belső izmai megremegtek körülötte, miközben a szíve hevesen vert, mindketten mozdulatlanná merevedtek. Cyn érezte, hogy a szeme megtelik könnyel, miközben a férfi ezüstös szemébe nézett.

– Ne – suttogta a férfi, megpuszilva a lány szemét, lenyalva a sós könnyeket. – Ott vagyunk, ahová tartozunk.

A lány bólintott, elnyelve egy zokogást. – Szükségem van rád!

– A tiéd vagyok. Örökre!

És akkor mozogni kezdett, erőteljesen, érzékien, vastag hossza ki-be siklott, miközben a nő csípője minden egyes lökésre felemelkedett, Cyn pedig elfordította a fejét, és hívogatóan felfedte a nyakát. Raphael éhesen felnyögött, a szája nő nyakára tapadt, miközben nyelve már a vénát kereste. Cyn szíve, amely már amúgy is galoppozott a mellkasában, dupla sebességre kapcsolt, ahogy átölelte a férfi tarkóját, puncija Raphael vastagságán ringatózott, duzzadt csiklója a férfi szeméremcsontjához dörzsölődött minden egyes alkalommal, amikor a férfi befelé nyomult.

Zihált, alig várta a férfi harapását, érezve az orgazmusának első borzongásait a csiklójától a belső izmaiig, majd a felfelé száguldásukat, hogy megfeszítsék a mellbimbóit, amíg azok kemény érzéki kavicsokká nem váltak, kifinomult fájdalommal dörzsölődve Raphael mellkasának síkjain.

– Raphael – zihált fel, amikor a férfi agyarai a nyakába fúródtak, és átszúrták a vénáját. Egyik pillanatról a másikra a teste fellobbant, minden ideg sikoltozott, minden izom összehúzódott. Olyan forrónak érezte a vért az ereiben, hogy azt hitte, felrobban, ahogy a puncija összeszorult a férfi körül, olyan erősen szorítva a farkát, hogy az alig tudott mozdulni. Kényszerítette magát az erős szorítás ellen, nyögdécselve, ahogy végigsimított a belső szöveteken, minden apró mozdulatot úgy érzett, mintha feszültség alatt állna a nő csupasz bőrén.

Ez már túl sok volt. Cyn hátravetette a fejét, és sikoltott volna, de Raphael ujjai a fogai közé csúsztak, arra kényszerítve, hogy harapjon, hogy lenyelje a saját sikolyát, miközben az orgazmus szökőárként gördült át rajta, megfojtva az érzésben, elakasztva a lélegzetét, megállítva a szívét, amíg már nem maradt más, csak Raphael, csak a farka a combjai között, a fogai a vénájában, a vére a torkában. És akkor a férfi forró felszabadulása lövellt mélyen a testében, ahogy egyesítette a saját kielégülését az övével, a csípője vonaglott, újra és újra megrándult, amíg ki nem merült.

Raphael annyira felemelte a fejét, hogy lenyalja a lány sebeit, aztán a homlokát a vállának döntötte, mindketten levegő után kapkodtak, egymásba kapaszkodtak, mintha a támogatás nélkül összeesnének.

Néhány percig így álltak, amíg a víz hűlni nem kezdett. Cyn megborzongott, és Raphael azonnal megfordult, hogy megvédje a fröcskölő víztől.

– Képes vagy állni? – kérdezte.

A lány zihálva felnevetett. – Azt hiszem, igen. Muszáj lesz. Kezd kihűlni a víz.

Raphael lecsúsztatta a nőt a testén, amíg a talpa meg nem érintette a zuhanyzó hűvös csempepadlóját. Kinyomta az ajtót, és tartotta a lányt, amikor az kilépett, és felkapott egy törölközőt. Elzárva a vizet követte őt, elfogadva a felkínált nagy törülközőt, majd a nő köré csavarta, a karjai körébe zárva.

Cyn megcsókolta, majd megkérdezte: – Mennyi idő van napkeltéig?

– Két óra, kicsit több.

– Össze kell pakolnunk, és el kell mennünk a repülőtérre – mondta halkan.

A férfi szilárdan a nő szemébe nézett. – A repülőn velem alszol!

– Minden percben! Robbie és Mal pedig egész nap vigyázni fog ránk, amikor Santa Monicába érünk.

– Mal velünk jön?

– Úgy tűnik, még nem áll készen arra, hogy elengedje Elkét. Valójában azt hiszem, talán még át is akar költözni.

– Megbízol benne?

– Tudom, hogy nem akarod ezt hallani, de Colin Murphy ajánlásával érkezik.

Raphael egy grimaszt vágott. – Igazad van! Nem akarom hallani, de van némi súlya.

Cyn ferde vigyort villantott rá. – Gyere, agyaras fiú, szerezzünk neked tiszta ruhát! El kell érnünk a gépet.

 

 

Fél órával később a kevéske holmijuk össze volt pakolva, és Donovan Willis épp akkor indult el a némileg magához tért Rhys Patterson kíséretében. Cyn és a többiek pedig kétszer is átvizsgálták a házat, hogy nincs-e benne valami, ami „vámpírra” utalna, amikor Raphael hirtelen lerohant a lépcsőn, és felrántotta a bejárati ajtót.

A legrosszabbtól tartva, Cyn megpördült a konyhasziget mellett, ahol a részleteket beszélték át Robbie-val és Mallal. Futás közben előhúzta a Glockját, és Raphael után rohant, Robbie a sarkában, Mal pedig követte, azt mormolva közben: – Most mi van?

Cyn épp időben ért a verandára, hogy meglássa Nicket a bejárati sétányon. Raphael szembefordult vele, a karját kinyújtva oldalra, hogy megakadályozza, hogy a lány elrohanjon mellette.

– Mi... – kezdte Cyn mondani, de Raphael megelőzte.

– Mit akarsz, varázsló? – követelte Raphael, a hangja erőtől dübörgött.

– Hé, Cyn, bébi! – duruzsolta Nick, figyelmen kívül hagyva Raphaelt.

– Hagyd abba, Nick! – mondta Cyn, elrakva a fegyverét, és a kezét Raphael karjára tette.

– Ne beszélj hozzá! – morogta Raphael. – Mi a faszt keresel itt?

– Várj! – erősködött Cyn.

– Tartozol nekem, vámpír! – mondta Nick önelégülten.

– Összetévesztesz Mathilde-dal! Nem foglalkozom varázslókkal – gúnyolódott Raphael.

– Várj! – kiáltotta Cyn. – Fogjátok már be mindketten! Raphael – mondta halkan –, Nick volt az, aki kulcsot adott nekem a bilincshez, amit Mathilde használt rajtad. Ha ő nincs, azt sem tudtam volna, hogy ott vannak, amíg hozzád nem jutok. Mathilde csinált valamit Juróval, hogy elfelejtse.

Raphael épp csak annyira fordította el a fejét, hogy meghallgassa, amit mond, miközben barátságtalan pillantást szegezett Nickre.

– Ahogy mondtam, vámpír! Tartozol nekem – mondta Nick.

– Jézusom, Nick! – mondta Cyn türelmetlenül. – Ne légy már ilyen seggfej! És varázsló? Az meg mi a faszom? És honnan ismered!? – követelte Raphaeltől.

– Mondtam, hogy nem vagyok üzletkötő... – kezdte Nick mondani, de Raphael túlbeszélte.

– Nem ismerem őt, csak tudok róla. Nem lehet megbízni benne. Egyikükben sem lehet.

– Cyn, megtennéd, hogy felvilágosítod a pasidat...

– Elég! – kiáltott fel újra. – Ti ketten úgy viselkedtek, mint a kisfiúk az iskolaudvaron! Nick, miért vagy itt?

A férfi mogorva pillantást vetett rá, mintha elrontaná a szórakozását, de aztán beismerte: – A kulcsomat akarom.

Cyn a farmerja zsebébe nyúlt. Nem tudta, mit kezdjen azzal az átkozott dologgal. Csak azt tudta, hogy nem akarja, hogy bárki más kezébe kerüljön, ezért a maga közelében tartotta.

– Tessék! – mondta, átnyújtva a kulcsot Nicknek.

– Nincs csók...

– Ne kísértsd a szerencsédet! – morogta Raphael.

– Nick, hagyd abba!

– Jól van! Sokkal szórakoztatóbb voltál, mielőtt találkoztál volna ezzel a Mr. Sötét és Merengővel! Mi van a bilincsekkel?

Cyn megdermedt. – Hm.

– Kérlek, mondd, hogy nálad vannak!

– Nos… – mondta habozva. – A dolgok egy kicsit őrültek lettek, az őrökkel meg mindennel. Lehet, hogy... ööö... ott hagytam őket abban a házban. A fő hálószobában. Ahol Raphael volt. – Gondosan megválogatta a szavait, nem akarta megemlíteni, hogy Raphaelt fogva tartották, még akkor sem, ha mindannyian tudták, hogy ez történt. De nem akarta így megszégyeníteni Raphaelt Nick előtt.

Nick a szemét forgatta. – Igen, ismerem a vámpírokat, édesem. Elég jó ötletem van, hogy mi, vagy mondjam inkább, hogy ki őrült meg egy kicsit.

Raphael vicsorgása ezúttal olyan hangos volt, hogy még Nick is elhátrált egy lépést.

– Nézd, nagyon sajnálom, Nick – mondta gyorsan Cyn. – Hülyeség volt tőlem. De a vámpírok, akik Mathilde-dal dolgoztak, mind halottak, az emberi őröket pedig Raphael megvámpírbűbájolta, hogy felejtsenek el mindent, és menjenek haza. Szóval a bilincsek valószínűleg még mindig ott vannak a hálószoba padlóján. Visszamennék értük, de...

– Nem, nem! – mondta Nick, elhárítva az ajánlatát. – Tudom, hogy sietsz! Haza kell menned, és megölni Mathilde-ot. Hidd el, száz százalékosan támogatom ezt! Szóval, mondok valamit. Megyek, és megnézem a házban. Ha a bilincsek ott vannak, akkor minden rendben. Ha nincsenek? Akkor, ha ennek az egésznek vége, segítesz visszaszerezni őket.

Cyn végigsimított a kezével Raphael karján, és összefűzte az ujjaikat. – Raphael? – kérdezte.

A férfi ujjai megszorították az övéit, de nem nézett rá. Túlságosan lefoglalta, hogy Nickre meredjen, az állkapcsa pedig olyan feszes volt, hogy a lány csodálkozott, hogy nem hallotta a fogai csikorgását.

– Ha arra kerül a sor, mind a ketten segítünk neked! Nem csak Cyn! – csattant fel Raphael.

– Nem lesz olyan jó móka, ha te is ott leszel, de oké – mondta Nick vidáman, de a szeme elárulta. Ugyanúgy gyűlölte Raphaelt, ahogy Raphael is nyilvánvalóan gyűlölte őt. – Vigyázz magadra, Cyn! És ha szükséged van rám...

– Nem lesz rád szüksége! – mondta Raphael keményen.

– Nem akarom kimondani a nyilvánvalót, de...

– Nick! – mondta Cyn, végre bedühödve. Raphael már elég poklon ment keresztül, nem volt szüksége Nick játszadozására. – Köszönöm, amit tettél! Tényleg. Most pedig. Fejezd. Be. A. Seggfejkedést!

Nick arckifejezése megenyhült. – Oké, édesem! Majd hívlak, és szólok, ha megtalálom a bilincseket. És ha nem, akkor együtt vadászunk. Mi hárman. Hát nem lenne nagyszerű?

Nem várta meg a választ. Ehelyett csak Cynre kacsintott, majd megfordult, és visszasétált a járművéhez, amely ugyanaz a fekete Porsche Panamera volt, mint amit előző nap is vezetett.

Raphael nem mozdult, amíg az autó el nem tűnt a domboldalon, amíg már a hátsó lámpák vörös fénye sem látszott.

– Honnan ismered Nicket? – kérdezte Cyn halkan.

A férfi először nem szólt semmit, és a lány azt hitte, nem is fog, de aztán megmozdult, hogy közelebb húzza magához, és átcsúsztatta a vállán az egyik karját.

– Nicodemus Katsaros nem az, akinek gondolod.

– Nyilvánvalóan. De ki, vagy mi ő?

– Ő egy másik korból származik, amikor a mágia vad volt, és bárki számára elérhető, aki tudott vele bánni. Ősi és halálos, Cynem. És nem szabad megbízni benne.

– De ismerem Nick-et...

– Csak azt tudtad, amit ő akart, hogy tudj. Mit gondolsz, ki alkotta meg az olyan eszközöket, mint azok a bilincsek, amiket annyira akar?

– Nick készítette azokat?

– Nem, nem ő, nem kifejezetten. De egy hozzá hasonló, egy varázsló.

Cyn abba az irányba bámult, amerre Nick elment, egyszerre megdöbbenve és megrökönyödve, hogy ennyire tévedhetett valakivel kapcsolatban, akit olyan jól ismert. Vagy legalábbis azt hitte, hogy ismeri.

– Gyere – mondta Raphael, és megpuszilta a feje búbját. – A fondorlatos fattyúnak egy dologban igaza van. Sok dolgunk van, és kevés az időnk rá. Majd foglalkozunk vele, amikor kell, de az nem ma este lesz. A ma este Mathilde-é. És talán még azt is elárulja majd, hogyan szerezte meg azokat a pokoli bilincseket, mielőtt megölöm.