12.-13. Fejezet

 

Tizenkettedik fejezet

 

 

A Turnerrel való találkozóra mindkét autót elvitték, ugyanabban a parkolóban parkolva le a háztömb végén, amelyet Cyn és Robbie is használtak aznap délután. Az utcák sokkal forgalmasabbak voltak, mint korábban, lényegesen több autóval és emberrel. Nyilvánvalóan péntek este volt. Cyn nem igazán tartotta számon a napokat, amióta elkapták Raphaelt. Nem volt fontos számára, hogy a hét melyik napja volt, csak az, hogy a férfi mennyi ideje tűnt el.

De bár a hétvége kezdetét Cyn nem vette bele a tervei közé, ez tulajdonképpen szerencse volt. Mi lehetne jobb alkalom arra, hogy bárokba járjon vámpírt keresve, mint a hétvége, amikor a tömeg a csúcson van, és jó vadászat várható?

Először azonban beszélnie kellett Turnerrel, és rávenni, hogy ossza meg vele, amit tud.

Ken’ichi lépett be először a bárba, tíz perccel a megbeszélt találkozó előtt. Cyn leírását felhasználva a helyiségről, elment a bárpult mellett, és összehúzott hátul két asztalt, köztük azt, amelyiknél ő és Robbie korábban ültek aznap. Ezután a bárpulthoz lépett, és készpénzzel fizetett egy üveg whiskyért és hat pohárért, a csaposnak pedig szép borravalót hagyott, mielőtt visszament az asztalhoz, és leült háttal a falnak.

Cyn odakint várakozott a többiekkel, amikor megcsörrent a legújabb eldobható telefonja.

– A zsaru már itt van – mondta Ken’ichi minden bevezető nélkül. Colin Murphy e-mailben küldött egy csoportképet a baseballcsapatról, amelyben SEAL-es haverja, Doug Turnerrel együtt játszott, így elég pontos leírásuk volt a honolului nyomozóról.

– Figyel rád? – kérdezte Cyn kíváncsian, hogy mennyit tud róluk Turner.

– Megjelölt, amikor beléptem, és megbizonyosodott róla, hogy láttam, amint ezt teszi. Azóta nem tett egy lépést sem.

– Szóval Murphy akkor megmondta neki, kit keressen. Oké, indulunk.

A járdák tele voltak emberekkel, akik több mint boldogan álltak félre az útból, amikor Robbie vezetésével elindultak. Cyn és Elke szorosan a nyomában maradtak, Elke pedig ragaszkodott hozzá, hogy Cyn belülről menjen az épületek közelében, mintha valami törékeny leány lenne, aki elájulna, ha egy kocsi lefröcskölné sárral. Cyn tudta, hogy valójában nem ez az oka. Elke szinte naponta edzett Cynnel. Látta őt a legrosszabb és a legjobb formájában is, és tudta, mire képes Cyn, amikor a szar a ventilátorba csapódik. Cyn tehát tudta, hogy észszerűtlen, amikor hagyja, hogy az egyszerű biztonsági intézkedés irritálja. De most, hogy végre tettek valamit, kevés türelme volt a saját jóléte körüli felhajtáshoz. Raphael miatt kellett volna aggódniuk. Raphael miatt, aki mostanra már több éjszakát is vér nélkül töltött. Nem szeretkeztek azon az éjszakán, amikor Mathilde-hoz ment; nem volt rá idő, még a zuhany alatt sem. Ami azt jelentette, hogy nem vett tőle vért, mielőtt elment volna a házból. Miért nem ragaszkodott hozzá, hogy időt szakítson rá?

Cyn tudta, hogy ez sem volt észszerű. Utólag már könnyű okosnak lenni, és különben is, ez csak felesleges energiapocsékolás. Még ha szexeltek is volna, még ha Raphael aznap este vett is volna tőle vért, az sem lett volna elég ahhoz, hogy sokáig életben tartsa. Nem, amikor be volt zárva, ki tudja, milyen körülmények között. Meg volt láncolva? Megkínozták? A föld felett tartották, a napfényt használva fenyegetésként, miközben aludt, egyre jobban legyengítve minden egyes órával, amíg a foglyuk volt?

– Lassíts, Cyn! – Elke halk, óvatosságra intő felszólítása tudatosította Cynben, hogy akaratlanul is felgyorsította a tempóját, amíg Robbie kénytelen volt kinyújtani egyik karját, hogy megakadályozza, hogy elhaladjon mellette.

– Bocsánat – motyogta, és lelassított, miközben megközelítették a céljukat.

Robbie gyorsan körülnézett, majd kinyitotta az ajtót.

A hely ugyanolyan sötét volt éjszaka is, mint délután. De a kinti napfény nélkül nem kellett a szemüknek alkalmazkodnia, és Cyn rögtön tisztán látott. Ha valami, akkor a bár jobban megvilágítottnak tűnt, mint az utca. Robbie még csak nem is lassított, hanem egyenesen ahhoz az asztalhoz vezette őket, ahol Ken’ichi várt rájuk.

Illetve vezette volna, ha Turner nem állt volna fel egy szomszédos asztaltól széles vigyorral az arcán, mintha régi barátokat köszöntene.

– Hölgyeim – mondta, szélesre táruló karokkal gesztikulálva. – Murph azt mondta, hogy gyönyörűek vagytok, de azt nem mondta, hogy találkozni fogok álmaim nőjével!

– Foglalt, seggfej, úgyhogy befejezheted a rizsát! – morogta Elke.

Turner vigyora csak tovább szélesedett. – Jó neki, de én rólad beszéltem, szöszi! Ne törd össze a szívem, és ne mondd, hogy te is foglalt vagy!

Nehéz volt látni a gyenge fényben, de Cyn megesküdött volna rá, hogy Elke általában sápadt bőrét elárasztja a vörös. Kísértésbe esett, hogy megvárja, hogyan alakul ez a különös flörtölés, de nem azért voltak itt, hogy társasági életet éljenek.

– Maleko Turner, feltételezem – mondta Cyn, kinyújtva a kezét, arra gondolva közben, hogy a baseball-kép nem volt teljesen valós. Személyesen sokkal markánsabb volt, és természetes karizmával rendelkezett. Sötét bőre, sötét haja és sötét szeme volt. Valószínűleg hawaii őslakos, vagy legalábbis polinéziai származású. Ugyanolyan izmos és nagydarab volt, mint Robbie, és talán néhány centivel magasabb, ami jóval 180 centi fölé tette. Egyenes, szénfekete haja hátul rövidre volt vágva, de elöl elég hosszú volt ahhoz, hogy valamilyen szert kelljen használnia, amivel hátrafésülve tartotta. Fekete pólót és szabott nadrágot viselt, plusz egy könnyű sportkabátot, amellyel elfedte a válltokot.

Turner egyik nagy mancsába fogta Cyn kinyújtott kezét, és gyengéden megszorította, azt mondva: – Hús-vérben. Te pedig természetesen a felbecsülhetetlen Cynthia Leighton. Murphy elismerően beszél rólad.

Cyn elismerő, feszes mosolyt villantott rá, majd így szólt: – Ő itt Elke, és...

– Elke – szakította félbe Turner duruzsolva. – Szólíts Malnak!

– …ő pedig Rob Shields – fejezte be Cyn.

– Murphy téged is nagyon dicsért, testvér – mondta Turner, megszorítva Robbie kezét, ahogy a nagydarab férfiak szokták, kidomborodó mellkassal, megfeszülő izmokkal.

– Hooah! – mondták szinte egyszerre.

– Ez az úriember pedig Ken’ichi – folytatta Cyn, kikerülve a Zöldsapkás-találkozót, hogy leüljön a nagy vámpír jobb oldalára.

Robbie azonnal helyet foglalt Cyn mellett, így mindketten a helyiség eleje felé néztek, a bárpult mögé. Turner szemügyre vette a fennmaradó helyeket, és választani kényszerült a Ken’ichitől balra lévő két hely egyike között, ami a főteremnek háttal állt, vagy az összetolt asztalok túlsó végén lévő hely között, ami Ken’ichivel szemben, de túl messze helyezte őt a diszkrét beszélgetéshez.

Úgy tűnt, Elke döntött helyette, amikor lecsúszott a Ken’ichihez legközelebbi székre, szemben Cynnel az asztal túloldalán.

– Én Elke mellé ülök – mondta Turner simán, tettekkel követve a szavakat, majd azonnal felkapta az üveg whiskyt, és töltött egy pohárral Elkének és magának is, mielőtt a többiek felé lökte volna. Elke összeszűkített szemmel nézett Cynre, mintegy kihívva, hogy merjen bármit is mondani Turner szemérmetlen flörtölésére, de Cyn rögtön a tárgyra tért.

Figyelmen kívül hagyva a feles whiskys poharat, amit valaki elé tett, az asztal túloldalára hajolt Turnerhez, és így szólt: – Látni akarom az aktáidat arról a három halálesetről, amikről mindketten tudjuk, hogy vámpírgyilkosságok voltak.

Turner felhajtotta a whiskyjét, majd az alkarjára támaszkodva áthajolt az asztal fölött, így az arca csak néhány centire volt Cynétől.

– Azok bizalmas rendőrségi akták. Miért osztanám meg őket?

– Mert, ahogy a telefonban is mondtam, sokkal gyorsabban képes vagyok megtalálni és megállítani a gyilkost, mint te – mondta Cyn, megpróbálva diplomatikus lenni. Az igazság az volt, hogy ha valóban vámpír vagy vámpírok állnak a gyilkosságok mögött – és tudta, hogy igen –, akkor nem hitte, hogy az emberi rendőrség egyáltalán képes lenne megállítani. De ezt nem mondta ki, helyette beérte egy egyszerű figyelmeztetéssel. – Valószínű, hogy egynél több vámpírral van dolgod, ami még inkább megnehezíti a helyzetet.

Turner elkomorult. – Megállítani – mondta. – Ez pontosan mit jelent? A HPD nem nézi jó szemmel, ha a nyomozói bérgyilkosokat küldenek a gyanúsítottak megölésére. Ott van az a bosszantó „ártatlan, amíg bűnösnek nem bizonyul” dolog, amiben történetesen hiszünk.

– Tisztázzunk valamit, Turner! – mondta Cyn nyersen. – Szeretném, ha segítenél. Sokkal könnyebbé tenné a munkámat, és számomra sokkal több forog itt kockán, mint ezeknek a gyilkosságoknak a megállítása. De meg tudom csinálni nélküled is. Nem ismerem a városod, de az biztos, hogy tudok térképet olvasni. A vámpírokat pedig sokkal jobban ismerem, mint te valaha is fogod.

Turner némán nézett Cyn szemébe, az ajkát gondolkodóan összeszorította. – Akkor mondd el, mit fogsz csinálni, amikor megtaláltad a feltételezett gyilkos vámpírokat? Egyenesen karót döfsz a szívébe, ugye? Kérdések nélkül?

– Hogy hogyan bánok el velük, az nem a te dolgod! – erősködött Cyn.

– És látod, édesem, ebben tévedsz. Tudom, hogy ki vagy, és úgy látom, hogy ragaszkodnod kellene ahhoz, hogy ezek a vámpírok ugyanolyan igazságszolgáltatást kapjanak, mint az emberek, tisztességes eljárást, meg minden. De nem így van. És szeretném tudni, hogy miért.

– Csak rajta, mondd el neki! – mondta Elke. – Később még mindig megölhetem, miután megszereztük, amire szükségünk van.

Turner ahelyett, hogy megrökönyödött volna a fenyegetéstől, elragadtatottan nézett rá, mintha valami csodálatosat mondott volna, ahelyett, hogy felajánlotta volna, hogy megöli.

Elke szeme elkerekedett, amit egyesek talán rémületnek véltek volna, de Cyn elég jól ismerte a vámpírnőt ahhoz, hogy lássa, hogy titokban örül Turner figyelmének. Látva Elke rövid, platinaszőke haját és tömör, izmos testét, sokan azt feltételezték róla, hogy leszbikus. De Cyn tudta, hogy ez nem igaz. Elkének jó okai voltak arra a karrierútra, amelyet Raphaellel választott, és átkozottul keményen dolgozott azért, hogy helyet kapjon a vámpírlord belső biztonsági körében és meg is tartsa azt. De ez a munkája volt, nem pedig az, hogy ki is volt ő valójában. Ami a szexuális preferenciáit illeti, nagyon is hetero volt. Turner pedig nagyon vonzó férfi volt.

– Maradj az üzletnél, Mal! – morogta Elke egy pengeéles pillantással.

Turner drámaian a szívére tette a kezét, amikor meghallotta, ahogy a nő kimondja a nevét, de amikor újra Cyn felé fordult, már teljesen professzionális volt.

– Nem vagy teljesen őszinte velem, Leighton! Nem egy gyilkosra vadászol, vagy legalábbis nem ez az elsődleges motivációd. Valamit akarsz ezektől a vámpíroktól. Mi az?

Amikor Cyn csak elgondolkodva bámult rá, azon vívódva, hogy mennyit mondjon el neki, és hogy megbízhat-e benne, Turner megismételte az álláspontját. – Az aktákat akarod? Az egész történetet akarom!

Cyn kényszerítette magát, hogy higgadt maradjon, és az egyik kezét az asztal alatt a combjára szorította. Nem volt feltétlenül szüksége Turnerre. Willis többször is ragaszkodott hozzá, hogy be tud törni a HPD rendszerébe, és bármilyen aktát megszerezhet, amit csak akar. De ő többet akart a hivatalos iratoknál. Turner és mindenki más feljegyzéseit akarta. A gyilkossági aktákat akarta, amelyek minden egyes bizonyítékot tartalmaztak, amit összegyűjtöttek. És ezt csak Turner tudta megszerezni neki.

Ken’ichire pillantott, aki alig észrevehetően bólintott, ami több volt, mint egyszerű egyetértés Turner alkujával. Ebben a megállapodásban benne volt az is, hogy mi történik, ha Turner elárulja őket. Elke talán csak viccelt azzal, hogy megöli Turnert, de Ken’ichi nem.

– Rendben – mondta Cyn. – A vámpírok, akik szerintem felelősek ezekért a gyilkosságokért, egy nagyobb összeesküvés részei, amelynek vezetői négy nappal ezelőtt elrabolták a páromat, Raphaelt, és szörnyű körülmények között tartják fogva. Így vagy úgy, de vissza fogom szerezni. De sokkal nagyobb dologról van szó, mint a személyes bosszúm. Ha nem találjuk meg időben Raphaelt, háború lesz, és százak, talán ezrek halnak meg, vámpírok és emberek egyaránt. A gyilkosaid – és úgy hiszem, hogy nem csak egy van – részei ennek az összeesküvésnek, részei egy nagy vámpírcsoportnak, akiknek jelenleg csak az a céljuk, hogy rabságban tartsák Raphaelt. És ezért akarom felkutatni ezeket a gyilkosokat. Mert az egyiküket el fogom csalogatni, és kiderítek mindent, amit tud.

– Feltételezve, hogy ez sikerül, és hogy elkapod a megfelelő fickót... mi van, ha kitart, és nem mondja el, amit tudnod kell?

Cyn a félig lehunyt szemhéja alól nézett rá. – El fogja mondani. Könyörögni fog, hogy elmondja nekem.

Turner Cynre meredt, mintha próbálta volna feldolgozni, hogy ezek a szavak egy olyan nőtől származnak, aki úgy nézett ki, mint akinek a Rodeo Drive-on kellene vásárolnia, nem pedig egy honolului rendőrbárban ülve arról beszélni, hogy gyilkos vámpírokra vadászik.

– Rendben. És aztán? – kérdezte Turner kitartóan. – Ha elmondja, amit tudni akarsz, átadod a zsaruknak? Nekem?

Cyn szánakozó pillantást vetett rá. – Kibaszottul kizárt – mondta, minden szava kemény és megalkuvást nem tűrő volt. – Ha végeztem vele, meg fogom ölni. És hidd el, örülni fog, amikor megteszem. Aztán kiszabadítom Raphaelt, és segítek neki megölni minden egyes rohadékot, aki elég bolond volt ahhoz, hogy azt higgye, foglyul ejtheti, vagy csak hátradőlök és összedörzsölöm a kezemet, amíg megteszi. Üdvözöllek a vámpír igazságszolgáltatás világában, Mal!

Turner pislogott. – Akkor rendben. – Lassan benyúlt a zsebébe, és kivett egy pendrive-ot, mindkét kezét maga elé emelte, és megmozgatta az ujjait, hogy megmutassa, semmi mást nem tart a kezében.

– Ez minden, amim a gyilkosságokról van – mondta.

Cyn a pendrive után nyúlt, de Turner összezárta az ujjait. – Egy feltétellel – mondta, kiérdemelve ezzel egy barátságtalan pillantást. – Be akarok szállni a nyomozásba!

– Szó sem lehet róla! – mormogta Elke, pont akkor, amikor Robbie azt mondta: – Nem jó ötlet, tesó!

Cyn csak elgondolkodva nézte a nyomozót. – Miért? – kérdezte.

– Mert ezek a gyilkosságok az én váltásomban történtek. Mert kíváncsi fickó vagyok, és felcsigáznak a vámpírok. – Aztán kacsintott, és azt mondta: – És mert időre van szükségem, hogy meggyőzzem Elkét, hogy randizzon velem.

Cyn érezte, hogy Elke halvány szemének tekintete lyukat akar fúrni a homlokába, de Cynnek most nem volt elsődleges gondja a testőre szerelmi élete. Raphael megtalálása volt az egyetlen gond, és Cyn könnyedén fel tudott idézni bármilyen forgatókönyvet, amelyben hasznos lehet, ha egy zsaru az oldalukon áll. És ezek csak azok voltak, amelyek ebben a pillanatban eszébe jutottak.

– Rendben – mondta. – De magukat a gyilkossági aktákat akarom látni!

Turner egy grimaszt vágott, mintha azt remélte volna, hogy a nő nem tud azokról. De aztán megvonta a vállát, és azt mondta: – Rendben! – Kinyitotta a kezét, átadva a meghajtót Cynnek. – Mikor kezdünk? – kérdezte.

– Amint visszaérek a házba, és átnézem ezeket az aktákat – mondta Cyn szórakozottan, és már tolta is hátra a székét.

– Nagyszerű! Megállok az őrsön a könyvekért. Talán Elke is velem tarthatna, hiszen nem tudom, hova megyek utána.

– Nekem munkám van, seggfej! – csattant fel Elke. – És az nem a te...

– Ez működik – szakította félbe Cyn. – De Elke fog vezetni. Te az egyik járművünkkel utazol, és a telefonodat a kocsidban hagyod. Nem akarom, hogy bárki is lenyomozzon a házig.

– Ügyeletes vagyok, nem tudok...

– Adok egy eldobhatót. Átirányíthatod a hívásaidat.

– Paranoiás vagy? – gúnyolódott Turner.

Cyn megvonta a vállát. – Többet akartál megtudni a vámpírokról? Ez az első leckéd. Azzal maradunk életben, hogy paranoiásak vagyunk. – Felállt, és kifejezéstelen pillantást vetett rá az asztal túloldalán. – Vigyázzon, Turner nyomozó, hogy a második leckéje ne az legyen, hogy mi történik azokkal, akik elárulnak minket!

 

Tizenharmadik fejezet

 

 

Cyn kényszerítette magát, hogy félrelökje a laptopját, és bezárja az utolsó három fájlt a pendrive-on, amelyet Maleko Turner adott neki a bárban. Ő és Elke néhány órával később jelentek meg a háznál, a tényleges gyilkossági aktákkal a kezükben. De Cyn már elkezdte átnézni a számítógépes fájlokat, és úgy döntött, hogy előbb azokat fejezi be, aztán megnézi, milyen további információkkal szolgálhatnak a részletesebb gyilkossági ajták. Magánnyomozóként szerzett tapasztalataiból tudta, hogy néha a szem olyasmit lát papíron, amit kihagyott a számítógép képernyőjén.

De most túl kimerült volt ahhoz, hogy bármi mást nézzen. A nap már jó ideje felkelt, és a vámpírok mélyen aludtak az ágyukban. Turner maradni akart, ragaszkodva ahhoz, hogy szükségük van a ház biztosításához emberekre, de minél közelebb került a D-nap, annál kevésbé volt hajlandó Cyn megbízni bárkiben a kis csoportjukon kívül. Ezért Elke kilökte Turnert az ajtón, és bezárta azt. Felbecsülhetetlen volt Turner arckifejezése, amikor az 57 kilós Elke egyetlen izzadtságcsepp nélkül kivitte a több mint 90 kilós izomagyat a házból. Sajnos Elke számára ez a tekintet egy olyan emberé volt, aki meghalt és a mennybe jutott. Cyn roppant jól szórakozott volna, ha maradt volna benne egy cseppnyi érzelem is.

Sóhajtva nyúlt a bögréjéért, amelyről megesküdött volna, hogy épp az imént töltötte meg forró kávéval, csakhogy a folyadék olyan hideg volt, hogy még ő sem tudta elviselni.

– Oké, ennyi volt – motyogta, és a szék falábai megcsikordultak a padlón, ahogy felállt. Legalább néhány órát aludnia kellett, már csak azért is, hogy adjon esélyt Raphaelnek arra, hogy kapcsolatba lépjen vele, ami sokkal fontosabb volt számára, mint az alvás. Voltak gyógyszerek, amelyek ébren tartották. De csak Raphael tudta volna rávenni, hogy tovább próbálkozzon.

Robbie felült, amikor Cyn a lépcső felé menet végigbotorkált a dolgozószobán. A kanapén feküdt, egy olyan harci szunyókálásba merülve, amire úgy tűnt, a katonák mindannyian specializálódtak. Ő vállalta magára az első őrséget, már nem bízott abban, hogy a biztonsági rendszer önmagában elég a vámpírok védelmére. Miután találkoztak Maleko Turnerrel egy rendőrbárban, a jelenlétük ismertté vált. Nem volt bizonyítékuk arra, hogy Mathilde zsarukat is bevont volna az összeesküvésébe, de arra sem, hogy nem. Így hát ettől kezdve ő és Cyn felváltva fognak aludni napközben.

– Van valami az aktákban? Bármi, amit megnézhetek? – kérdezte Robbie, olyan éber hangon, mintha nem csak nemrég nyitotta volna ki a szemét.

A nő megrázta a fejét. – Elküldtem Willisnek az információt arról, hogy hol találták a holttesteket, és megkértem, hogy egyeztesse össze az ismert vámpírbárokkal. Még ha Rhys Patterson Kauain élt is, tudnia kellett volna az itt Honoluluban lévő vámpírokról, és arról, hogy hol lógnak. Nincs olyan messze, hogy soha ne látogatott volna el ide. – A szája elé tette a kezét, hogy elrejtse az állkapocsrepesztő ásítását. – Még át kell néznem magukat a gyilkossági aktákat, de… Nem látok tisztán.

– Pihenj egy kicsit! Már világos van. Mathilde és az emberei nem mennek sehová.

 

 

Cyn nem emlékezett, hogy elaludt volna, de tudta, hogy nem telt el sok idő, és máris érezte Raphael elméjének érintését a sajátján, amely annyira ismerős volt, hogy megsajdult benne a veszteség érzése.

– Lubimaya – suttogta a férfi, lehelete meleg érintés volt a fülén. Az egész olyan valóságos volt, de még álmában is tudta, hogy ha megfordul, ha visszanéz, hogy a fekete szemekbe nézzen, a férfi már nem lesz ott. És ezért nem is próbálkozott. Valami jobb volt, mint a semmi.

– Raphael!

A férfi karja a dereka köré kígyózott, és a nő elkomorult. Ez volt az, amit mindig csinált, amikor aludtak, amikor szeretkeztek, a karja nehéz súlyként horgonyozta őt magához. De ezúttal más volt, nem volt olyan nehéz, a vonzása nem volt olyan erőteljes.

– Raphael? – suttogta riadtan, erősen összeszorítva a szemét, hogy ne ébredjen fel, hogy a férfi ne tűnjön el. – Jól vagy? Valami baj van?

– Rendbe fogok jönni, Cynem. Semmi olyan, amire nem számítottam.

– Csináltak valamit? Te...?

– Cynthia – szakította félbe, a teljes nevét használva, hogy magára vonja a figyelmét. – Erre most nincs időnk! Mathilde elhagyta a szigetet. Figyelmeztetned kell Jaredet és Jurót, hogy úton van.

– Mathilde – ismételte meg Cyn, elvonva a gondolatait Raphael fizikai állapotáról. – Ez azt jelenti, hogy az óra ketyeg.

Csend lett. Egy pillanatra azt hitte, hogy a férfi eltűnt, de még mindig érezte a testének nyomását a háta mentén, az ágy mélyedését maga mögött.

– Gyere hamarosan, lubimaya! – mormogta, majd eltűnt.

Cyn felriadt, a szíve hevesen kalapált, levegő után kapkodott, miközben automatikusan a Glock után nyúlt, amit az éjjeliszekrényen hagyott. Legurult az ágyról, hátát a falnak vetette, és hallgatózott. De csak a saját pulzusának dobogását hallotta. Egy rántással eszébe jutott az álma és Raphael üzenete.

Átmászott az ágyon, a Jurótól kapott eldobható telefonok dobozáért nyúlt, és előkereste a 2-es számú telefont. Tényleg a 2-esnek kellett lennie? Mi a fenét számított ez?

Megtalálva a megfelelő telefont, ellenőrizte az időt. Túl korán volt. A nap még nem ment le Malibu fölött. Jurónak be volt állítva a hangposta a 2-es telefonján? Eszébe jutott volna egyáltalán megnézni?

– Bassza meg! – motyogta, majd Luci mobilját tárcsázta helyette. Mathilde nem tudhatott Luciról, de még ha tudott is, nem lett volna szabad megtalálnia a privát mobilszámát. Lucinak több telefonszáma is volt a különböző jótékonysági bizottságok számára, amelyekben dolgozott, de a személyes mobilszámát csak néhány ember ismerte.

Cyn nem lepődött meg, amikor a hívás hangpostára ment. Elvégre Luci most egy vámpírral aludt.

– Luce – mondta a sípszó után. – Nem ismered ezt a számot, de tudod, hogy ki az. Mondd meg a szeretődnek, hogy üzenetem van neki a főnökétől. A ribanc már úton van. Tudni fogja, hogy mit jelent. A ribanc már úton van, Luce. Vigyázz magadra!

Letette a kagylót, majd leült az ágy szélére, és megvárta, hogy a szívverése lelassuljon. Alig több mint két órát aludt. Közel sem elég, de ez volt minden, amit kaphatott. Juro három éjszakát adott neki, miután Mathilde megérkezett Malibuba. Három éjszakát, hogy megtalálja és hazavigye Raphaelt.

És az első éjszaka hivatalosan is elkezdődött.