14. Fejezet

 

Tizennegyedik fejezet

 

Első éjszaka – Malibu, Kalifornia

 

Lucia már ébren volt, amikor Juro kinyitotta a szemét. A férfi mellett ült az ágyon, és a mobiltelefonját nézte, arcát megvilágította a telefon kék fénye a sötét szobában.

– Lucia? – kérdezte a férfi.

A lány összerándult a hangja hallatán, a szemei valami félelemhez közeli dologtól voltak tágra nyílva, amikor megfordult, hogy ránézzen.

– Mi a baj? – mondta azonnal, felpattanva és a karjai közé húzva a lányt, érzékeivel átkutatva a szobát, az épületet, az egész birtokot valami olyan veszély után, amit még nem érzékelt. Nem volt semmi, csak a szeretett nő remegő alakja, és a mobiltelefon a kezében.

– Lucia – ismételte meg, kényszerítve a nőt, hogy felnézzen rá. – Ki hívott fel? – kérdezte, megérezve a lány félelmének forrását.

– Cyn – válaszolta halkan. – Cyn hívott fel. Hagyott...

Juro kihúzta magát, vámpírérzékei automatikusan ellenőrizték az atyjához fűződő kötelékét, és azt távolinak, a kelleténél gyengébbnek, de épnek találták. Ami azt jelentette, hogy Raphael életben van, tehát...

– Történt valami Cynthiával? Kennel...

– Hagyd abba! – mondta Lucia, ujjait a férfi ajkára téve. – Mindenki jól van – mondta türelmesen, és úgy tűnt, hogy a nyugalma visszatért, miközben a férfié szétesett. – Cyn átadott egy üzenetet neked a „főnöködtől”. Azt mondta, mondjam meg neked... – Tekintetét a férfira emelte, nyugodtan a szemébe nézett, mintha fel akarta volna mérni Juro reakcióját a következő szavaira. – Azt mondta, hogy a ribanc már úton van.

Juro legfeljebb egy szempillantásra megdermedt, de Lucia elkapta.

– Mathilde-ra gondol, ugye?

A férfi élesen bólintott. – Fel kell mennem az emeletre. Vannak embereim a repülőtéren, akik megerősíthetik az érkezését, és szólnom kell Jarednek.

Elkezdett kikelni az ágyból, de megállt, és egyik tenyerét Lucia arcára tette. – Egyelőre itt kell maradnod a birtokon. Tudom, hogy nem olyan kényelmes, mint a házunk, de...

– Állj! – mormogta Luci, a férfi nyaka köré fonva a karját, ujjaival végigfésülve a kibontott haját. – Azt hiszed, nem értem, mi történik!? Ez háború, Juro. Azt tesszük, amit tenni kell. Telefonálj, aztán majd beszélünk!

Juro beütötte Jared számát, amely már gyorshívón volt, miközben Lucia a fürdőszobába sietett, hogy elintézze a szükséges dolgait. Nem kellett aggódnia ezen telefonok lehallgatása miatt, különösen nem itt lent, a páncélterem hálóhelyiségeiben, ahol Jared még mindig tartózkodott az éjszaka ezen szakaszában. A telefonját a füle és a válla közé csúsztatva a szekrényhez ment, és nekilátott felöltözni.

– Juro – mondta Jared, kifulladtnak hangozva.

– Cynthia hívott. Mathilde már úton van – mondta neki Juro.

– Hogyan tudott...

– Raphael.

– Bassza meg! Két perc múlva fent leszek. Szükségünk van...

– Felhívom a reptéri megfigyelőnket, amint letesszük a telefont. Mire felérek, már többet fogok tudni.

– Rendben – mondta Jared, és megszakította a kapcsolatot. Nem volt több mondanivalója. De ha Mathilde hamarosan megjelenik a kapujuknál, akkor pokolian sok tennivalójuk volt még.

A fürdőszoba ajtaja kinyílt, amikor a férfi egy másik számot hívott. A vonal másik végén lévő személynek jó oka volt rá, hogy rezgésen legyen a telefonja, ezért meghallgatta, ahogy többször is kicsöng, miközben figyelte, ahogy Lucia kilép, hosszú haját befonva a válla felett.

A hívás hangpostára ment. – Itt Juro! Helyzetjelentést kérek! Tíz perccel ezelőtt! – mondta, majd letette.

Lucia csatlakozott hozzá a gardrób közelében, és gyorsan elkezdett alsóneműt és ruhát húzni magára – farmert és pulóvert, vastag zoknit és futócipőt. Az ő Luciája nem volt harcos, de értelmes és hozzáértő nő volt.

Lucia megvárta, amíg a férfi leül az ágyra, hogy bekösse a bakancsát, és akkor csípőre tett kézzel megállt előtte. – Rendben, miben segíthetek?

– Csak tudnom kell, hogy biztonságban vagy – válaszolta, ujjaival automatikusan megkötve a cipőfűzőt. – Nem lehet megjósolni, hogy Mathilde mit fog tenni, vagy egyáltalán, hogy mennyit tud. Ha rájönne, hogy mit jelentesz nekem...

– Biztonságban vagyok, amíg a birtokon vagyok, vagy...

– Legalábbis egyelőre – szakította félbe a férfi komoran.

– Erre nem fog sor kerülni – rótta meg a lány. – Én bízom benned, neked pedig bíznod kell Cynben! Ő idejében vissza fogja hozni ide Raphaelt.

– Bízom benne! – Felsóhajtott, és megrázta a fejét, miközben a lány mellé állt. – Bárcsak több időnk lenne!

– Hát, nincs – mondta nyersen. – Szóval, egyszerűen meg kell tennünk mindent, hogy készen álljunk rájuk, amikor ideérnek. Most pedig... Tudom, hogy a birtokon kell maradnom, de nincs okom arra, hogy a szobádban bujkáljak. Hacsak nem érzed kényelmetlenül magad, hogy...

Juro eltakarta a száját az ajkával, mielőtt befejezhette volna a mondatot. Addig csókolta, amíg mindketten nehezen nem lélegeztek, aztán felemelte a fejét, a szeme érzelmektől csillogott. – Soha ne gondolj ilyesmire, Lucia! Szeretni és magam mellett tudni téged, életem legbüszkébb pillanata!

A nő gyengéden végigsimított a férfi arcán. – Tudod, én is szeretlek!

Juro végigsimított az ujjaival a lány hosszú, selymes fonatán, és lehajtotta a fejét, hogy megcsókolja... csakhogy a mobiltelefonja zümmögése visszarángatta a csúnya valóságba.

Sajnálkozó pillantást vetett Luciára, és beérte az ajkuk gyors összeérintésével, miközben felkapta a telefont az asztalról. A hívásazonosítóra vetett pillantástól összeszorult a gyomra a rettegéstől.

– Állapot! – mondta szűkszavúan.

– Elnézést a késésért, uram, de úton voltunk. Figyelemmel kísértük azt a magán charterjáratot, amely tegnap késő este érkezett a Los Angeles-i repülőtérre Honoluluból. A hangár egész nap zárva maradt, a gép bent volt, de nagyjából tíz perccel ezelőtt megjelent egy limuzin és két terepjáró kíséretként. A társam és én követjük őket, és úgy tűnik, hogy Önök felé tartanak. A Tízes autópályát célozzák meg nyugat felé, de a forgalom lelassítja őket.

– Vettem! Hagyd abba a követést, és gyere vissza, amilyen gyorsan csak tudsz! – Nem magyarázta meg, nem is kellett. Ők ketten otthagyják a kocsijukat a motorok javára, mellékutcákon lemennek a tengerpartra, amelyeket csak egy helybéli ismerhetett, majd a Pacific Coast Highwayen sokkal gyorsabban manővereznek át a dugókon, mint Mathilde limuzinja és a kísérete.

– Igen, uram!

Juro az egyik kezével magához húzta Luciát, és kihúzta magával az ajtón, miközben megszakította a hívást, és beütötte Jared számát.

– Megerősítve – mondta, mielőtt a másik vámpír megszólalhatott volna. – A Tízesen vannak.

– Hála Istennek a csúcsforgalomért – mormogta Jared. – Legalább negyven percbe telik, mire ideérnek. Rendben, majd én kiadom a hírt. Feljössz?

– Úton vagyok.

Juro és Lucia egészen a főépületig a földalatti folyosón mentek. A folyosók körülöttük üresek voltak, a lift nyitva várta őket, amikor odaértek. Juro összes harcosa, Raphael összes harcosa már fent volt, bevetésre készen. Gyanították, hogy Mathilde van azon a magángépen. Az a tény, hogy a repülőgép egy privát hangárba gurult, és ott is maradt, anélkül, hogy bárki is leszállt volna, majdnem elég bizonyíték volt. Juro akár ki is mehetett volna a repülőtérre, hogy saját maga ellenőrizze a dolgot. Jared is megtehette volna. Bármelyikük elég erős volt ahhoz, hogy érzékelje Mathilde jelenlétét, különösen, mivel nagyon valószínű volt, hogy a nő magával hozta néhány saját vámpírját is, hogy támogassák a közelgő csatában.

De szándékosan helyeztek emberi megfigyelőket a repülőtérre, akiket Mathilde nem tudott észrevenni, mert olyan sok ember volt a környéken. Hagyják, hogy azt higgye, észrevétlenül lopakodott be, hogy a megérkezése Raphael malibui birtokára teljes meglepetés lesz.

Lesz meglepetés, de nem Raphael emberei számára.

A liftajtók hangok és mozgás hangjára nyíltak ki, de nem pánikra. Egy hat fős katonákból álló csoport vonult el mellettük, mindegyiküknél hosszú puskatokok voltak. Egy emberként élesen biccentettek Juro irányába, amikor az kilépett a liftből, de nem szakították meg a lépteiket, amíg a főlépcsőhöz nem értek, majd bakancsdübörgések közepette elindultak lefelé.

– Mesterlövészek – mormogta Juro Luciának, és a fő tárgyalóterem felé vezette, amelyet erre az időre hadiszobává alakítottak át. – A kapu körüli fák között fognak elhelyezkedni, és leszedik Mathilde embereit.

Lucia szeme tágra nyílt. – Ezek mind vámpírok?

– A mesterlövészek vegyesen vannak, három vámpír, három ember. A célpontok is mindkettőből lesznek, de a vámpírok élveznek elsőbbséget, legalábbis ma este.

A nő hirtelen mindkét kezébe fogta a férfi egyik kezét, és erősen megszorította, olyan szorosan, hogy Juro érezte, hogy Luci egész teste úgy remeg, mint amikor ma este először felébredt.

– Lucia – mondta halkan, majd mindkét karjába zárva a lányt, szorosan átölelte. – Sajnálom! Nem kell ilyen részleteket tudnod. Nem gondoltam...

– Ne! – tiltakozott a lány. – Neked most erre kell koncentrálnod, az egész helyzetre, nem pedig miattam aggódnod! Felveszem a telefont, vagy szendvicseket készítek, vagy... amit csak tudok. Majd én elintézem. Te menj és gondoskodj Mathilde-ról!

Juro egy gyors, kemény csókot adott neki.

– Még harcost faragunk belőled – mondta, egy olyan ferde vigyorral, ami a legtöbb ismerősét megdöbbentette volna. – A folyosó végén, az utolsó ajtó balra. Irina majd talál neked valami tennivalót. Ó, és hívd fel Cynt helyettem, jó? Gondoskodj róla, hogy megtudja, időben megkaptuk az üzenetét. Mondd meg neki, hogy később felhívom a fejleményekkel.

Lucia egy tisztelgést tettetett, aztán elindult a folyosón. Juro megvárta, amíg a lány eltűnik a szeme elől, aztán visszafordult a hadiszobába, a tekintete hideg és határozott volt, ahogy odasétált, és csatlakozott Jaredhez az asztalfőn. Feltett egy Bluetooth-fülhallgatót, majd a kommunikációs technikusukra pillantott, aki lefuttatott egy gyors tesztet. Juro bólintott.

– Rendben – mondta Jarednek. – Hogy állunk?

– A mesterlövészek most lépték át a főkaput, és elfoglalják a pozíciójukat. A kapuk bezárulnak mögöttük.

– És a többiek?

Jared elvigyorodott. – A pótkocsik ma reggel megérkeztek menetrend szerint. Kettő is. És mind készen áll a vendégeinknek. Remélem, őfelsége nem fogja bánni, hogy egy egyterűben alszik.

Juro elutasítóan felhorkant. – Pokoli cirkuszt fog rendezni. De nézd a dolgot másképp – ha a mesterlövészeink végeznek az embereivel, a szálláshelyek közel sem lesznek olyan zsúfoltak.

– Basszus, de utálom ezt a részt! A várakozást.

Juro az órájára pillantott. – Kihasználhatjuk, hogy berendezkedjünk. Cyn hívásával nyertünk egy kis időt.

Jared kiegyenesedett ott, ahol eddig az asztal fölé hajolt, és a birtok térképét fürkészte. – Nem ismerem olyan jól Cynt. És tudod, hogy ő és én rosszul indultunk...

– Lucia azt mondta, hogy nem hivatalos tűzszünetet kötöttetek.

Jared felnevetett. – Igen. Belehal, ha be kell ismernie, hogy talán nem vagyok totális seggfej, de a jég olvad... gleccseresen, de olvad. Mindegy, tudom, hogy Cyn kemény, és Isten tudja, hogy minden egyes sejtjével szereti Raphaelt, de... szerinted képes erre?

– Lucia és én nagyjából ugyanerről beszélgettünk pár perccel ezelőtt. De én voltam az, aki feltette ezt a kérdést. Lucia hisz benne, hogy Cyn meg fogja csinálni, és sokkal jobban ismeri Cynt, mint bármelyikünk. Szóval igen, szerintem ki fogja szabadítani Raphaelt. És azt hiszem, hogy ők ketten egy nagy kupac port hagynak majd abban a nyirkos kis lyukban, ahol a fogvatartói rejtőzködtek. És aztán szerintem betáncol ide, és élete kibaszottul legnagyobb sokkját okozza majd Mathilde-nak.

Jared röviden elvigyorodott. – Ezt akarom hallani! Most pedig gondoskodjunk róla, hogy a ribancot elég sokáig várakoztassuk, hogy ez megtörténhessen.

– Kibaszottul egyetértek! – mondta Juro.

 

 

Alig több mint negyven percük volt a felkészülésre, de ez is elég volt. Valójában abban a pillanatban elkezdtek készülődni erre az összecsapásra, amikor Raphael és kísérete elindultak Hawaiira. Ez volt a fő oka annak, hogy Jared itt maradt, míg Juro Raphaellel utazott.

Mindez a felkészülés nem könnyítette meg a várakozást, de amikor Mathilde limuzinja élesen balra kanyarodott a Pacific Coast Highwayről, és megállt a birtok zárt kapuja előtt – miután végigrobogott a szándékosan akadályokkal teleszórt és kátyúkkal teli úton –, Juro tudta, hogy készen állnak rá. Vagyis annyira készen álltak, amennyire csak tudtak Raphael nélkül, hogy vezesse a védelmet.

Jared és Juro ugyanabban a pillanatban fogadta a kapuőr rádióhívását, a Bluetooth-fülhallgatóikat ugyanarra a parancsnoki frekvenciára hangolták.

– Uram, egy nő van itt...

– Lady Mathilde, te paraszt! – hallatszott egy erősen akcentusos férfihang valahonnan a mikrofonon kívülről.

– Ööö, Lady Mathilde – javította ki magát az őr, szándékosan rosszul ejtve a nevet, egy „duh”-val a végén, a francia ma-TEELD helyett. A játék lényege az volt, hogy minden adandó alkalommal megbökjék Mathilde büszkeségét, mert egy megzavart ellenfél gyengébb ellenfél volt. Juro nemrégiben átélt tapasztalatai a francia vámpírral, és Lucas emlékei is egy rendkívül önimádó egóról árulkodtak. Ami persze kéz a kézben járt azzal, hogy vámpírlord, de Mathilde egójához egy olyan követelődző személyiség is társult, aki minden adandó alkalommal simogatást kívánt. Ez egyfajta bizonytalanság volt, ami sebezhetővé tette. A rosszul kiejtett neve egy aprócska csapás volt a hiúsága ellen, de ez még csak a kezdet volt.

– Belépést kér, uram – folytatta az őr.

– Győződj meg róla, hogy nem állja el a kaput! – mondta Jared megfontoltan, tudva, hogy az őr eléggé felhangosítja a hangerejét ahhoz, hogy Mathilde vámpír hallása felfogja a válaszát. – És mindjárt ott leszek – fejezte be.

Jared vigyorogva elnémította a fülhallgatóját, és megvárta, amíg Juro is így tesz.

– Tudom, hogy ez csak a nyitólövés, de a fenébe is, ez jól esett!

– Kis győzelmek – értett egyet Juro. – Menjünk, nézzük meg, mit szól hozzá a ribanc!

– Szerinted ki fog szállni a limuzinjából? – kérdezte Jared, amikor kifordultak a konferenciateremből, és elindultak a folyosón.

– Amint rájön, hogy nem nyitjuk ki a kapukat? És hogy egy lakókocsiban fog lakni? Basszus, igen! Pokoli cirkuszt fog rendezni.

Jared és Juro felszedték a kíséretet, amikor elhagyták a házat. Mindketten erős vámpírok voltak, és mielőtt Raphaelt elrabolták volna, bármelyikük egyedül is elhagyhatta volna a birtokot anélkül, hogy bárki tiltakozott volna. De többé már nem. Addig nem, amíg ennek az egésznek nem lesz vége. Túl értékesek voltak a birtok védelmében.

A távolság a főépület bejárati ajtajától a kapuig, ahol Mathilde várakozott, nem volt túl nagy, légvonalban kevesebb, mint háromszáz méter. De ez háború volt, és ha ezt a távolságot gyalog teszik meg, túlságosan kiszolgáltatottá válnak. Így Jared és Juro a kíséretükkel együtt beültek az egyik golyóálló terepjáróba, és a kapuhoz hajtottak.

Raphael birtokát úgy tervezték, hogy nappal, amikor sebezhetőek, biztosítsa a vámpírjai biztonságát, és hogy a kapunál megállítsa az ellenséget, akár nappal van, akár éjszaka. A közel tízhektáros birtokot három oldalról tíz láb magas fal vette körül, amelynek minden centiméterét videokamerás megfigyelőrendszer fedte, és nagy részét szögesdrót borította. A távolabbi területeken nyomásérzékelő riasztók voltak elhelyezve, és éjjel-nappal közlekedtek az őrjáratok. A birtok negyedik oldala egy meredek, ötven láb magas, az óceánba vezető sziklaszirt volt, amelyet szintén videófelügyelet fedett, és egyetlen cikk-cakkos lépcső biztosította az egyetlen feljutási lehetőséget a tengerpartról a szirt tetejére. És ez csak a terület volt. A ház és a többi épület további biztonsági rétegekkel volt ellátva, de Jurónak esze ágában sem volt hagyni, hogy Mathilde odáig eljusson.

A járműveknek szánt főkapu, amely most meghiúsította Mathilde nagyszabású belépését, egy nehéz, masszív acélsorompó volt, az egyik oldalon egy megerősített őrházzal.

Miközben Jareddel kiszálltak a terepjáróból, Juro a Bluetoothon keresztül értesítette az őrséget az érkezésükről. A kaput éppen csak annyira nyitották ki, hogy egyszerre csak egy vámpír tudjon átcsúszni rajta. A kísérőjük ment először, őt követte Jared és Juro. Megvitatták, hogy csak egyikük szálljon szembe a nővel, míg a másik hátramarad, de úgy döntöttek, jobb, ha már az elején erős, egységes frontot mutatnak. Elvégre, bár egyikük sem érhetett fel Raphael erejével, együtt hatalmas erőt képviseltek, különösen ezen a területen, hazai pályán. Bőven elegendőek voltak ahhoz, hogy szembe szálljanak Mathilde-dal, mert lássuk be, Mathilde sem volt képes szembeszállni Raphaellel. Ezért voltak kénytelenek ő és a szövetségesei megszegni a fegyverszüneti zászlót, hogy kiiktassák őt a képből.

Az első dolog, amit Juro észrevett, amikor a kapu kinyílt, és az őr mellé lépett, az a kérlelhetetlen nyomás volt, amit Mathilde gyakorolt az őrre, megpróbálva arra kényszeríteni, hogy kinyissa a kaput. Juro azonnal megerősítette az őr pajzsát. Mathilde stratégiai hibát követett el, amikor életben tartotta Raphaelt. Egyfelől lehetővé tette neki ezt a kis kihívást jelentő színjátékot. Másrészt viszont azt jelentette, hogy Raphael kapcsolata a több ezer vámpírral, akik uruknak nevezték, és különösen azzal a több száz vámpírral, akiket ő személyesen nemzett, érintetlen maradt, beleértve Jurót is. Jurónak csak annyit kellett tennie, hogy merít a saját erejéből, hogy megerősítse a már meglévő kapcsolatot, amelyen ő és az őr osztozott Raphaellel, és Mathilde erőfeszítései úgy csúsztak le, mint eső az acélon.

– Mi a probléma? – kérdezte Jared, kérdését a saját őrüknek címezve, mivel Mathilde limuzinja ismét komolyan be volt zárva.

– Van ott bent egy hölgy... – kezdte magyarázni az őr, de abban a pillanatban a limuzin ablaka zizegve lecsúszott.

– Mathilde úrnő megérkezett – mondta a sofőr fanyarul. – Nyissa ki a kaput!

Jared felhorkant. – Nem hinném! Ez a birtok hadiállapotban van. Csak barátok léphetnek be, és az utasod nem barátságos, haver. Ami azt illeti, a csapatodból senki sem kapott engedélyt arra, hogy egyáltalán belépjen erre a területre, ami azt jelenti, hogy megsérted Lord Raphael fennhatóságát. És ez feljogosít bennünket arra, hogy mindannyiótokat megöljük, ha úgy döntünk.

Ebben a pillanatban Mathilde mindhárom járművének ajtaja kinyílt, és vámpírok özönlöttek ki belőle.

Jared hátralépett, hogy Juro mellett álljon, a kezét néma jelként felemelte, amire azonnal több ötvenes kaliberű mesterlövészpuska szinte egyidejű dörrenése válaszolt, amitől Mathilde vámpírkísérői egymás után elporladtak, ahogy a szívük a mellkasukkal együtt elporladt. Egy vámpír megöléséhez nem volt szükség fakaróra. Mindaddig, amíg a szív elpusztult, hogy a szimbióta már nem volt képes meggyógyítani, a vámpír halott volt. És egy .50-es kaliberű lövedék nem sok mindent hagyott maga után.

A mesterlövészek fegyverei elhallgattak. Az éjszaka kordittól és vértől bűzlött, a terepjárók ajtajai még mindig nyitva álltak. Csak egy vámpír maradt a látótérben, egy férfi, aki még mindig a második terepjáró vezetőülésében ült, és úgy tűnt, mintha a helyére dermedt volna, mindkét kezét a kormánykeréken tartva.

Jared és Juro várták, hogy Mathilde mit fog tenni. Ha igazán szerencsések voltak, megfordul és visszamegy a repülőtérre, véget vetve ennek a félresikerült kihívásnak. De erre egyikük sem számított. A vámpírlordok kimondottan arrogánsak voltak, ez alól Mathilde sem volt kivétel.

Kinyílt a limuzin hátsó ajtaja, és a hátsó ülésen ülő valaki hallható tiltakozása ellenére, Mathilde kiszállt a járműből, ajkait undorral összeszorítva a körülötte lévő jelenet láttán, semmit sem mutatva abból a gyászból, amit az ember elvárhatott volna ennyi saját vámpír elvesztése miatt.

Pontosan úgy nézett ki, mint az az arrogáns arisztokrata Hawaiin, bár Juro megjegyezte, hogy legalább lecserélte azt az archaikus szaténruhát, amelyet azon az éjszakán viselt, amikor elárulta Raphaelt. A ma esti öltözéke testhezálló fekete nadrágból és garbóból állt, egy combközépig érő kabáttal és tűsarkú, térdig érő csizmával.

– Jared, ugye? – kérdezte, és a magasságkülönbségük ellenére is sikerült lenéznie a férfira.

Jared némán nézett rá. – A nevem Jared – mondta végül. – És Ön?

Mathilde ajka gúnyos vigyorra görbült. – Én vagyok az új urad, fiam! És drágán megfizetsz ezért a gyalázatért! A véged nem lesz sem gyors, sem fájdalommentes, biztosíthatlak róla!

Jared hátradőlt, az ajkán szórakozott mosoly játszott.

– Ennek a területnek már van ura. És az nem Ön.

A nő önelégült pillantást villantott rá, az agyarai hirtelen teljes egészében előbújtak, ahogy kiegyenesedett teljes magasságába, és a falon túlra is elhallatszó hangon bejelentette: – Népünk ősi törvényei szerint ezennel kihívom Raphaelt, Nyugat urát, hogy találkozzunk a területe védelmében.

Ha sokkra vagy megdöbbenésre számított, egyiket sem kapta a kapu előtt álló Raphael egyik vámpírjától sem. De ez nem akadályozta meg a kék szemeit megvilágító győzedelmes csillogást, mintha ez a végeredmény biztosra vehető lett volna.

– Sajnálatos módon – mondta Jared, mintha a nő kihívása nem is érdekelné –, Lord Raphael jelenleg nincs itt, hogy válaszoljon a kihívására. Szívesen közvetítem azonban felé a szándékait.

– Három éjszaka – mondta, ziháló sietséggel a szavakat, mintha alig várná, hogy átadja a kis kegyelemdöfést. – Raphaelnek három éjszakája van, hogy találkozzon velem, vagy elveszíti a kihívást!

– Ahogy mondja – mondta Jared szárazon.

Mathilde lesöpört egy kis port, amely a fekete pulóverére tapadt. – Azonnal beengedsz, és megfelelő szállást biztosítasz nekem!

– Á! Sajnálatos módon, vagy ha őszinte akarok lenni, nem is annyira sajnálatos módon, közölnöm kell Önnel, hogy ugyanezen ősi törvények értelmében, amelyekre nemrégiben hivatkozott, és mint hívatlan kihívó, ami minden bizonnyal helytálló megnevezés, mostantól ellenségnek tekintjük, és így nem engedjük be az atyám birtokára.

A nő hitetlenkedve meredt Jaredre. – Én egy jelentős franciaországi terület uralkodója vagyok, és saját jogon vámpírlord. Nem maradok a kapuban, mint valami koldus!

– Igen, nos, talán előre kellett volna telefonálnia. Én Lord Raphael hadnagya vagyok, aki távollétében a birtok parancsnoka, és nem engedem be a falakon belülre az atyám jóváhagyása nélkül. És mivel jelenleg nem tudok kapcsolatba lépni vele, mint azt Ön is jól tudja, nem tudom megszerezni ezt a jóváhagyást. Így tehát nem engedem át ezeken a kapukon.

– Azt hiszed, meg tudsz állítani, fiú?

Jared arckifejezéséből a jókedv minden látszata eltűnt. Fél lépést tett előre, mintha arra készült volna, hogy maga is kihívja a nőt, de Juro könnyedén megérintette a karját figyelmeztetésképpen. Jared nem tudná legyőzni Mathilde-ot egy kihívásban. De ha ebben a pillanatban fellépne, mint Raphael helyettese, a kihívást megvívnák itt és most. Jared veszítene, és ezzel Raphael is vereséget szenvedne.

A győzelem csillogása kihunyt Mathilde szemében, amikor Jared megvonta a vállát, oldva a feszültséget.

– Az atyámnak nincs szüksége arra, hogy én vívjam meg helyette a csatáit – mondta a nőnek.

– Úgy tűnik, ez jó dolog – mormogta, egy utolsó sértésre készülve. – Rendben van! Elfoglaljuk a vendégházatokat, amíg várunk Raphaelre.

– Még egyszer nagyon sajnálom – mondta Jared őszintétlenül. – A vendégszállásaink mind a birtokon belül vannak, ami miatt nem állnak a rendelkezésére. Ha azonban kitart amellett, hogy folytatja ezt a nem túl bölcs kihívást, akkor gondolom, igénybe veheti azokat a lakókocsikat ott. – A két egyszemélyes lakókocsi felé mutatott, amelyeket aznap reggel hoztak oda. – Nemrég volt egy kis munkánk – hazudta –, és a különféle mesteremberek...

Mathilde lassan a férfi által mutatott irányba fordult, aztán mély levegőt vett, és felháborodva pördült vissza hozzá.

– Nem várhatod el tőlem, hogy...

– Vagy menjen vissza a repülőtérre, szálljon fel arra a gépre, amelyik idehozta, és menjen vissza Franciaországba. A választás az Öné.

Mathilde bámult, a tekintete Jaredről Juróra váltott, miközben fizikailag is vibrált a dühtől.

– Ezt nem fogom elfelejteni! – sziszegte. – Mindketten sikoltozva fogtok meghalni, amikor én leszek az uratok!

– Már jóval azelőtt meg fogok halni – mondta Juro, az első szavakat kiejtve, amióta kénytelen volt végignézni, ahogy a nő megragadja Raphaelt, és kénytelen volt sorsára hagyni az atyját. – Hamarabb halnék meg az utolsó ember védelmében ezen a birtokon, minthogy egyetlen percig is az Ön uralma alatt szolgáljak!

– Kész – gúnyolódott a nő. Aztán egy utolsó csípős pillantást vetett a lakókocsikra, majd visszatért a limuzinba.

Jared ismét jelzett. Fent a fák között a mesterlövészek már elvonultak, és új pozíciókat foglaltak el az éjszaka hátralévő részében. Napfelkelte előtt egy új, kizárólag emberekből álló mesterlövészcsapat vonul majd a helyszínre, egy emberi földi őrséggel együtt. De egyelőre vámpírharcosok csapata özönlött át a kapun, hogy körülvegye a limuzint és a magányos terepjárót a rémült sofőrrel, amint a frissen megtisztított területre manővereztek, ahol felállították a két lakóautót. Juro egy pillanatig együttérzett a terepjáró sofőrjével. Valakinek el kell majd viselnie Mathilde nemtetszésének árát a ma esti fiaskó után, és valószínűleg ez a fickó lesz az.

Juro Jareddel együtt megvárta, amíg Mathilde elhelyezkedik a „vendégszállásán”, és az őröket el nem helyezték úgy, ahogy nekik megfelelt. Aztán mindketten visszaléptek a birtok fala mögé, és az acélkapu hangos csattanással becsukódott. Elég hangos volt ahhoz, hogy Mathilde meghallja az új lakókocsija vékony falai mögött, és a férfi remélte, hogy a nő ettől csikorgatni kezdte a fogait.

Sem ő, sem Jared nem szóltak egy szót sem, miközben visszaszálltak a terepjárójukba, és megtették a rövid utat vissza a főépülethez, és mindaddig hallgattak, amíg be nem értek, és a ház ajtajai be nem csukódtak mögöttük.

– Ez jól ment – jegyezte meg Jared. A szavai eléggé nyugodtak voltak, de Juro hallotta alattuk a dühöt és a nyugtalanságot.

– Túl öreg és ravasz ahhoz, hogy látszódjon rajta – felelte Juro –, de a harcosai halála komoly érvágás számára. És most, hogy kinyilvánította a szándékát, nem fog tudni újakat behozni. Megöljük őket, mielőtt elérnének hozzá. Ezt ő is tudja. Ez a legjobb, amiben ma este reménykedhetünk.

Már felértek a lépcső tetejére, és a tárgyalóterem felé indultak, amikor Jared megállt, és megfordult, hogy Juróra nézzen. – Nem tűnik elégnek. Már csak három éjszakánk van. Tudom, hogy azt mondtad, Cyn...

– Jared! Van egy tervünk. Tartjuk magunkat hozzá. Én felhívom Cynt, és tájékoztatom, te pedig hívd fel Lucast, és tudasd vele, hogy ő következik.

 

Első éjszaka – Honolulu, Hawaii

 

Cyn megdörzsölte a szemét, próbált az előtte lévő oldalakra koncentrálni. A gyilkossági aktákra váltott, elolvasva a jelentések minden egyes oldalát, küzdve közben azzal, hogy megfejtse azt, ami feltételezése szerint Maleko Turner kézírása volt. Valószínűleg még jó, hogy a férfi itt maradt Elkét nyaggatni, mert ha így halad, Cynnek szüksége lesz a segítségére, már csak azért is, hogy rájöjjön, mit jelent néhány kriksz-kraksz.

A fotók azonban nem hagytak kétséget. Ez a három haláleset vámpírgyilkosság volt, egy férfi és két nő. A halottkém jelentése mindhárom áldozatnál halál előtt közösülésre mutatott, és a nyaki sérüléseken túl nem történt bántalmazás. Ami azt jelentette, hogy a felelős vámpír vagy vámpírok a szokásos módon elcsábították az önkéntes donorokat, de aztán elragadtatták magukat a táplálkozással. Vagy nem voltak hozzászokva az élő donorokhoz, és elvesztették a kontrollt a táplálkozási ösztönük felett, vagy hosszú idő óta először szabadultak le a pórázról, és egyszerűen csak élvezték a gyilkosságot.

Ami felvetette a kérdést... mivel Mathilde eltűnt a szigetekről, ki volt a főnök? Juro és Raphael szükségszerűen rejtélyes álombeszámolói szerint az őt korlátozó legalább száz vámpír többnyire mestervámpír volt. A vámpírok általában nem játszottak jól együtt, és mivel Mathilde és a többi lord elment, lehet, hogy túl sok a hadnagy, és senki sem főnök. Ez megkönnyítheti Cyn dolgát, amint megtalálja Raphaelt. Amit hamarosan meg kell tennie. Mondjuk, még ma este.

A gyomra égett a túl sok kávétól és a kevés elfogyasztott ételtől, miközben a stressz-szintje megugrott. Hirtelen felállt, és a hűtőszekrényhez ment. Nem volt éhes. Már az étel gondolatától is hányingere lett, de a következő napokban a legjobbat kellett nyújtania, mind mentálisan, mind fizikailag, és ez azt jelentette, hogy ennie kellett... valamit. Még ha csak azért is, hogy megállítsa a gyomorégést.

A hűtőszekrénybe bámult. A fele tele volt étellel. Robbie gondoskodott róla. A másik fele viszont másfajta táplálékkal volt tele. A vámpírok számára zacskós vért tároltak, Donovan Willis jóvoltából, aki intézett Rhys Patterson szállítójától egy szállítmányt.

Cyn becsukta az ajtót. Semmi sem tetszett neki odabent. Inkább kinyitotta a fagyasztót, majd felpillantott a falon lévő órára. Malibuban már jóval napnyugta után volt. Miért nem hívta még senki? Mathilde-nak mostanra már ott kellett lennie. Vajon kiadta a hivatalos kihívást? Sikerült a fiúknak kiiktatniuk a támogatóit, ahogy remélték? Raphael emberei közül megsérült valaki?

– Miért nem hívott még senki? – követelte, amikor Robbie lerobogott a lépcsőn, egyenesen a hűtőhöz ment, és félretolta a lányt, miközben benyúlt, és felkapott egy üveg narancslét. Erőteljesen megrázta, lecsavarta a kupakot, majd ivott belőle, egy nagy kortyban kiürítve.

Felpattintotta a szemeteskanna fedelét, hogy bedobja az üres flakont, szemügyre véve a halom eldobott kávéfiltert, ami a nő gyilkossági akták fölé görnyedéssel töltött napjáról maradt.

– Jézusom, Cyn, mennyi kávét ittál!?

– Miért nem hívott senki? – ismételte meg a lány.

Robbie türelmes pillantást vetett rá. – Mert épp egy háború közepén vannak? Mert Mathilde mostanra már megmutatta a vézna seggét a kapuban, és egy olyan vámpírral van dolguk, aki erősebb mindkettejüknél, és aki valószínűleg a saját seregével jelent meg? Ugyan már, Cyn! Ennél okosabb vagy!

Cyn mindkét kezével hátratúrta a haját az arcából, és megrángatta a fürtök végeit. – Tudom!

– Miért nem mész fel az emeletre, és veszel egy forró zuhanyt? Jobban fogod érezni magad.

Keserűen felnevetett. – Igen. Ma este a lehető legjobban kell kinéznem. Nem lehet elcsábítani egy gyilkos vámpírt piszkos hajjal, nem igaz?

– Cyn!

– Tudom, tudom! Én csak... – A legújabb eldobható telefonja hangosan csörgött, és Cyn az asztal felé fordult, felkapta a készüléket, majd megnyomta a „hívás fogadása” gombot anélkül, hogy megnézte volna, ki hívja. Csak egy embernek volt meg ez a száma, és az Juro volt.

– Szia – mondta elakadó lélegzettel.

– Elfogyott a levegőd. Minden rendben van ott? – kérdezte Juro.

– Igen, igen. Mi történt?

– Jó estét neked is!

– Juro!

A férfi halkan felnevetett. – Minden a terv szerint ment. Mathilde megjelent két terepjárónyi vámpírharcossal, és bebocsátást követelt. A mesterlövészeink egy kivételével az összes vámpírját elintézték, és abban már nem sok harci szellem maradt.

– Mi a helyzet a kihívással?

– Kiadta a kihívást, de tudtuk, hogy ki fogja, Cynthia. Erre készültünk. Lucas már úton van, és amennyire csak lehet, feltartja őt.

– Három éjszaka – suttogta Cyn, leginkább magának, de Juro meghallotta.

– Lucas el fogja nyújtani négyre. Egy ellenszenves seggfej, de most éppen erre van szükségünk.

Cyn elmosolyodott, majd mély levegőt vett. – Szóval, én következem. Oké! Ezen az oldalon készen állunk. Valószínűleg holnap estig nem hallasz felőlem, úgyhogy ne...

– Mit tervezel, Cynthia? Raphael nem...

– Raphael azt akarná, hogy bármit megtegyek, hogy megmentsem a népét, és ezt te is tudod!

– Elküldjem a gépet?

– Ne! Elintéztem, hogy apám egyik céges gépe holnap Honoluluba repüljön. Japánból jönnek, így úgy fog kinézni, mint egy szokásos megálló, és nem fog feltűnést kelteni. Itt fognak várakozni, amíg nem adok nekik parancsot, aztán beadnak egy repülési tervet New Yorkba, és megállnak Los Angelesben üzemanyagért. Santa Monicába repülünk, nem LAX-be.

– Jó ötlet! És használhatjátok a házamat, amikor ideértek.

– Én a lakásomra gondoltam, de a házad valószínűleg jobb. Köszi!

Léptek hangja hallatszott a feje fölött. Cyn kinézett az ablakon, és látta, hogy a nap már lenyugodott, és csak az aranyló ragyogás maradt a horizonton.

– Mennem kell, Juro! Sok a tennivalónk, és nincs sok időnk rá.

– Légy óvatos, Cynthia! Ha bármi történne veled...

– Semmi sem fog velem történni! Rengeteg ember gondoskodik itt erről.

– Akkor sok szerencsét!

– Neked is! Majd hívlak, ha tudlak.

Cyn bontotta a kapcsolatot, majd azonnal letépte a telefon hátulját, és kivette a SIMM kártyát. A mosogatóhoz lépett, megnyitotta a vízcsapot, majd az apró lapocskát a hulladékmegsemmisítőbe dobta, és elfordította a kapcsolót. Az néhány másodpercig boldogtalanul őrölt, aztán kitisztult.

– Nem vagyok benne biztos, hogy ez jót tesz a hulladékgyűjtőnek – jegyezte meg Robbie.

– De azért megtette a hatását, nem igaz?

– Az a húsklopfoló ugyanezt tette volna. Gondolom, minden a terv szerint ment Malibuban?

A nő bólintott. – Mathilde majdnem az összes harcosát elvesztette, de megtette a kihívást, ami azt jelenti, hogy ketyeg az óra.

– Beszéltél már Donovan Willisszel a lehetséges helyi vámpírbárokról?

– Igen. Kicsit nyafogott, de elküldtem neki a holttestek helyét, és megígérte, hogy megnézi, és visszaküldi a legvalószínűbb bárokat a közelben. Feltételezem, hogy a vámpírok nem mentek messzire a holttestekkel, hiszen aligha vihették haza magukkal őket. – A nyitott laptopjára mutatott. – Willis e-mailben fog válaszolni. Ha aközben érkezik, amíg készülődöm, te és Turner nézzétek meg!

– Úgy lesz. Szia, Ken! – mondta Robbie, miközben Ken’ichi a szokásos nesztelen lépteivel lesétált a lépcsőn, és belépett a konyhába.

Ken’ichi néma üdvözlésként felemelte az állát.

– Hallottunk valamit Malibuból?

Cyn felemelte az eldobható telefon maradványait.

– Minden a terv szerint ment. Most rajtunk a sor.

– Remélem, ez azt jelenti, hogy Mathilde már nem lélegzik – morogta Elke, bekapcsolódva a beszélgetésbe.

– Bárcsak – értett egyet Cyn. – Mennem kell zuhanyozni.

– Igen, kell – mormogta Elke, és felpattant, hogy leüljön a konyhaszigetre.

– Készítened kéne egy kis friss kávét – mondta Cyn kedvesen, miközben elsétált mellette. – A pasid hamarosan megérkezik.

– Megfőzheti magának a saját kibaszott kávéját! – csattant fel Elke. – És ő nem a pasim! – kiabálta, miközben Cyn fellépkedett a lépcsőn.

 

 

Maleko Turner már megérkezett, mire Cyn visszafelé tartott a lépcsőn. Lezuhanyozott, megmosta a haját, és megtette mindazt, amit az ember általában szokott, mielőtt egy esti kiruccanásra indulna. Még egy kis szempillaspirált és szájfényt is felkent. A farmernadrágja szűk volt, a nyaka pedig szabadon állt, ahogy a fél melle is egy szűk trikóban, amely a fekete csipkés melltartójából is jó sokat felfedett. Megnézte magát a tükörben, és küzdenie kellett a hányingerével. A fekete kabátja felhúzása segített egy kicsit. Szükség volt rá, hogy elrejtse a derékszíjába dugott Glockot, és amíg elöl nyitva hagyta, még mindig bőven látszott a nyaka és a dekoltázsa. A puszta gondolattól, hogy egy másik férfi hozzáér, hogy egy másik vámpírt engedjen a bőréhez közel, még mindig kavargott a gyomra, de legalább a fegyver emlékeztette arra, hogy a fickó halott lesz, mielőtt még csak sikerülne belé süllyesztenie az agyarát.

Kihúzta magát a tükör előtt, elszántan, hogy nem engedi, hogy bármi is látszódjon a kétségeiből. Szükségük volt egy vámpírra, akit kikérdezhettek, és nem engedhették meg maguknak, hogy nagy jelenetet rendezzenek a bárban. Ha egyedül sarokba tudták volna szorítani az egyik vámpírt, Maleko egyszerűen odasétálhatott volna, és letartóztathatta volna a fickót. De erre nem számíthattak. Ha a vámpír nem volna egyedül, ha akár csak az egyik európai haverja is véletlenül arra járt volna, és látott volna valami gyanúsat, Raphaelt talán áthelyezik, mielőtt ő és a többiek odaértek volna hozzá.

És ha ez megtörténne, akkor elölről kellene kezdeniük az egészet. Erre nem volt elég idő.

– Hé, Mal! – mondta, amikor a sarkon befordulva a konyhába lépett.

– Leighton – mondta anélkül, hogy ránézett volna, figyelmét arra összpontosítva, amit Robbie-val tanulmányoztak. Közelebb lépett, hogy megnézze, mi az, a férfi ránézett, és a szeme meglepett elismeréssel kerekedtek el.

Cyn megvonta a vállát. – Ismerkedj meg az esti csaliddal!

Megbillentette az állát. – Megteszed.

Robbie is rápillantott. De az ő reakciója teljesen más volt, a szemöldöke mogorván húzódott össze. – Nem mész be oda egyedül!

Cyn felsóhajtott. – Muszáj. Ezt te is tudod. Elérhetőnek kell lennem.

– Raphael meg fog ölni, ha valami történik veled!

– Híreim vannak – Raphael az oka annak, hogy ezt az egészet csináljuk.

– Édesem, ha valami történik veled, a nyugati féltekén nem lesz elég vámpír, hogy lefogja őt.

– Jó tervnek hangzik – mondta viccelődve.

– Ugyan már, Cyn, légy észnél! Egyikünk bemehet veled.

– Ki? Ti mind túl nagyok és feltűnők vagytok, és különben is, ott köröznétek körülöttem. Úgysem tudnátok megállni. A vámpír észre fogja venni, és elijesztitek. És ha Elkét viszem magammal, a célpontom tudni fogja, hogy ő vámpír, és nem az övék, ami gyanakvóvá teszi. És nem meztelenül megyek be oda! Van nálam fegyver!

Turner végigmérte tetőtől talpig. – Fegyvert viselsz ebben a ruhában? Mi az, egy kés?

– Glock 17-es. Soha nem megyek el otthonról nélküle.

– Nem gondoltam, hogy a fegyverek működnek a vámpírok ellen – mondta gyanakodva, mintha az emberek előtt titkolóznának ennyi éven át. Amit persze meg is tettek.

– Abban a pillanatban, amikor úgy gondolod, hogy a zsaru túl sokat tud, még mindig megölhetem helyetted, Cyn – szólt közbe Elke vidáman.

– Majd észben tartom – mormogta Cyn. – Kiválasztottatok nekem egy bárt?

Robbie bólintott, és az egyik ujjával hívogatóan odaintett Cynnek, hogy csatlakozzon hozzájuk a konyhaszigetnél, ahol egy térképet terített szét. – Ezen a térképen bejelöltem a gyilkosságok helyszíneit, vagy legalábbis azt, ahol a holttesteket találták. Willis ugyanezt tette, és két bárt azonosított.

Cyn tiltakozásra nyitotta a száját. Két bárnál többnek kellett lennie a holttestek helyeitől sétatávolságra. Elvégre Honolulu nagy város volt. De Robbie a felemelt kezével megelőzte a kifogását.

– Nekem is ez volt a gondolatom – mondta. – Miért csak két bár? Willis azonban azt mondja, hogy ő és Patterson meglehetősen rendszeresen látogattak Honoluluba, és hogy legalábbis néhány ilyen látogatás Mathilde és a csoportja utasítására történt. Bár Patterson csak később jött rá erre. Néhány vámpír megkereste őt, és engedélyt kértek tőle, hogy letelepedhessenek Hawaiin. Odarepültek egy találkozóra, és valószínűleg ekkor találták meg azt a házat, amelyben Raphaelt tartják fogva. Néhány bárt is megnéztek, amíg itt voltak, azzal az ürüggyel, hogy megismerkedjenek egymással. És mindkét bár szerepel Willis rövid listáján.

– Oké, szóval lehet, hogy ma este két bárt kell meglátogatnunk. Ken’ichi, Elke, le tudjátok magatokat annyira árnyékolni, hogy a parkolóban ülve várjatok és szóljatok, ha egy vámpír sétál arra? Nem akarom, hogy megijedjen, ha megérez benneteket ott, de így egyszerre mindkét bárt le tudnánk fedezni.

Ken’ichi és Elke összenéztek, mintha beszélgetnének, majd a nagy vámpír bólintott. – Meg tudjuk csinálni.

Elke elvigyorodott, és azt mondta: – Erős jelenlétem van, nem könnyű elrejteni, de megoldom.

– Hát, nem így van!? – mondta Maleko lelkesen.

Elke azzal lepte meg Cynt, hogy játékosan karon vágta a nagydarab zsarut. – Mal és én elvihetjük az egyik járművet. Cyn, te a srácokkal mész a másikban. Amint megtaláljuk a bárt, és te bemész, hogy horogra akasztd a fickót, Mal és én visszajövünk ide, és előkészítjük a dolgokat itt. Előbb meg kell állnunk a boltban, hogy vegyünk műanyag fóliát. Gyanítom, hogy vér fog folyni, amint elkezdjük kihallgatni a fickót. És talán néhány olyan nagy steppelt betétet, amilyet a költöztetők használnak. Tudod, hogy elnyomja a sikolyokat.

Mal összevonta a szemöldökét.

– Ne nézz így rám! Mit gondoltál? Hogy hipnotizálni fogjuk, vagy ilyesmi? Isten hozott a vámpírok világában, Mr. Zsaru! Vagy akár meg is ölhetnélek most azonnal, és tudod, túlesnék rajta.

– A fenébe is, asszony, ne ajánld már, hogy meg akarsz ölni!

– Igen, oké – szakította félbe Cyn Elke és Mal előadását. – Sötét van, és megvan a célpontunk. Csak hogy tisztázzuk, elcsábítom a gonosz módszereimmel, kicsalogatom a szabadba egy gyors harapásra, aztán Robbie és Ken’ichi elkapják. Ken’ichi, te elég gyorsan le tudod kapcsolni, hogy ne tudjon segítségért sivalkodni, ugye?

– Amíg eléggé el van terelve a figyelme.

– Eléggé el lesz terelve a figyelme – biztosította Cyn.

– De semmi harapás – ragaszkodott Robbie.

– Kurvára nem – értett egyet a nő.

– Akkor rendben. Mehetünk – mondta Robbie. – Elke, győződj meg róla, hogy te és Mal eleget vásároltok ahhoz, hogy alaposan beborítsátok a garázs belsejét. Inkább maradjon műanyag fólia, minthogy a vérfoltokat próbáljam kisikálni.

– Mi a fasz? – mormogta Mal, a fejét ingatva, miközben Elke elmosolyodott.

– Készen állsz, Cyn? – kérdezte Robbie.

A lány megigazgatta magán a kabátját, hogy elrejtse a kezét megremegtető idegességet, és röviden bólintott.

– Csináljuk!

 

 

– És mi van, ha ma este senki sem jön el? – kérdezte Cyn, megtörve a csendet.

Ő, Robbie és Ken’ichi a terepjáróban ültek, egy forgalmas bár parkolójának utolsó sorában. Bár a terület jól ki volt világítva, a széleken elég fa állt, hogy ne tűnjenek fel a sötétben ülve várakozva. És ezt tették már egy órája.

– Holnap este is megismételhetjük – mondta Robbie halkan.

– Raphael nem várhat olyan sokáig!

– Willis szerint a vámpírlátogatók az ingatlanokat is megnézték. Talán kitalálhatjuk, hogy melyiket.

– Igen, mert nincs errefelé vagy tucatnyi ingatlanügynök!

– Cyn!

– Igen?

– Az idegeimre mész, édesem! Mindannyian megteszünk minden tőlünk telhetőt!

Cyn kiabálni akart, hogy a legjobbjuk nem elég jó, de ez nem volt igaz. Ez nem Robbie problémája volt, hanem az övé. Utált itt ülni, nem csinálni semmit, azon tűnődve, mi történik Raphaellel, miközben ő egy parkolóban rejtőzködik, abban reménykedve, hogy felbukkan valami mocskos vámpír, akit el lehet csábítani. Micsoda elbaszott terv volt ez. Mit is csinált...

– Ott van – mondta Ken’ichi, a hangja nyugodt és kifejezéstelen volt. – A pasas a világos nadrágban és a virágos ingben.

Cyn kikukucskált a szélvédőn. – Mi van ezekkel a fickókkal és az üdülőhelyi ruhákkal? Valaki kiadott egy emlékeztetőt? Ha Hawaiin vagy, viselj vászonnadrágot és pasztellszínű inget?

– Az nem igazán pasztellszínű – jegyezte meg Robbie. – Nem azzal a sok virággal.

– Jé, köszi a divattanácsot, Rob! Rendben – mondta a lány, és gyorsan körbepillantott, hogy megbizonyosodjon róla, hogy senki sem figyeli őket. – Indulok. – Megérintette a fülében lévő Bluetooth-fülhallgatót, hogy megbizonyosodjon róla, szilárdan a helyén van és eltakarja a haja. A megfelelő gombmikrofon a kabátjára volt erősítve. Matt fekete volt, és elég kicsi ahhoz, hogy észrevehetetlen legyen, különösen egy sötét bárban.

– Majd ellenőrzöm a kommunikációt, ha pár méterre leszek – mondta, és kinyitotta a terepjáró ajtaját. Az összes belső világítást kikapcsolták vagy deaktiválták, így semmi sem árulta el a kilépését. – Ugye tudjátok, mit kell tennetek?

– Visszahozod a fickót ide, hogy smároljatok a kocsiban, Ken lecsapja, mi pedig elkapjuk – erősítette meg Robbie. – Felhívom Elkét, hogy tudassam, indul a játék.

Cyn bólintott. – Kezdjük el!

A bár már zsúfolt volt, amikor Cyn belépett. Inkább egy környékbeli törzshely volt, nem a belvárosban vagy valamelyik nagyobb szálloda közelében helyezkedett el, de több nagy társasházi komplexum is volt sétatávolságra, amelyek többsége nyaralóházakat hirdetett. Valószínűleg ez, valamint a nagy akciós óra büfé és a kedvezményes italok együttesen voltak a magyarázat a tömegre. Már jóval túl voltak a kijelölt „akciós órán”, de tolongtak körülötte az emberek, és úgy tűnt, hogy minden centiméternyi helyet betöltenek a teremben, és még mindig borzasztóan boldogok voltak.

Cyn nem szerette a tömeget. Eltekintve a biztonsági szempontoktól – amelyek már önmagukban is arra ingerelték, hogy fegyvert rántson –, egyszerűen nem szerette, ha idegenek érnek hozzá. Különösen nem izzadt, részeg idegenek.

A tömeget fürkészve, célpontját a bárpultnál találta, és arrafelé vette az irányt. Nem volt értelme húzni az időt, vagy szemérmesnek tettetni magát. Minél hamarabb eltűnik erről a helyről, annál boldogabb lesz.

A pulthoz tolakodott, elhárítva közben két kísérletet, hogy megragadják a karját, és egy szemérmetlen fenéktapogatást – ami majdnem csuklótörést okozott a tapogatónak, és el is törte volna, ha nem lett volna fontosabb dolga. Amikor végre elérte a pultot, úgy érezte, hogy szüksége van egy zuhanyra... és egy nagy italra. Sajnos egyikhez sem jut egyhamar.

Még mindig az italokért kiabáló tömegben manőverezett a vámpírját keresve, és meglátta, hogy az épp egy éppen felszabaduló székre akar leülni. Gyorsan mozogva elsurrant a távozó fickó mellett, és lepottyant a székre a vámpír előtt, egy gyors, remélhetőleg kacér mosolyt villantva rá. Régen volt már, hogy Raphaelen kívül mással is flörtölt. A képességei berozsdásodtak.

– Bocsánat! – mondta, gyakorolva ezt a mosolyt. – Csak olyan zsúfolt itt a hely, és te olyan nagy vagy – bleh, gondolta magában –, sokkal könnyebben megállod a helyed ezzel a tömeggel szemben, mint én! – Megmarkolta a kabátja elejét, és elhúzta oldalra az egyik oldalát, megvillantva a melleit. – Meleg van itt, nem igaz?

A vámpír olyan sokáig meredt rá, hogy a lány azt hitte, rosszul lépett, de aztán elmosolyodott.

– Bármit egy kedves hölgyért! – mondta vaskos akcentussal, ami elárulta francia származását, és megerősítette a lányt abban a hitében, hogy ez Mathilde egyik fickója.

– Hát nem édes – mormogta Cyn, a szempilláin keresztül nézve a fickóra. – Meghívlak egy...

– Mais non! – mondta azonnal. – Túl szép vagy ahhoz, hogy magadnak vegyél egy italt. Mit kérsz?

– Vodkát jéggel, Grey Goose-t, ha van. – Felnevetett röviden. – Az tényleg francia vodka, vagy csak úgy mondják?

A férfi két Grey Goose-t rendelt jéggel, félretéve az eddig kortyolt koktélját. Úgy nézett ki, mintha whiskey és valami más lenne, ami azt jelentette, hogy a lány kedvéért vodkára váltott, de a vámpíroknak nem kellett olyan apróságok miatt aggódniuk, mint a másnaposság.

– A Grey Goose valóban francia – mondta, visszairányítva a figyelmét a lányra. – De nem ez a legjobb vodkánk. Ki kellene próbálnod a Nuage-t, ha be tudod szerezni. Az sokkal jobb.

Cyn hagyta, hogy a szeme elkerekedjen a férfi tudása láttán, még ha sejtette is, hogy csak azért választotta a Nuage-t, mert az a legdrágább francia vodka a piacon. Nagyképű seggfej!

– Te tényleg Franciaországból jöttél – mondta csodálkozva. – Azt gondoltam, felismerem az akcentust, de nem sok francia turista jár errefelé.

– Á, csakhogy én nem turista vagyok. A kollégámmal üzleti ügyben vagyunk itt.

Cynnek összeszorult a szíve. Mégiscsak valakivel volt itt? Egyedül érkezett, de lehet, hogy a haverja már itt volt.

– A barátoddal vagy itt? – kérdezte, úgy nézve körül, mintha varázslatos módon ki tudná szúrni a fickót.

– Ma este nem, mon ange. Csak a tiéd vagyok! Julien Gardet, szolgálatodra!

Bleh, gondolta Cyn. Nem volt a kibaszott angyala, vagy bármi más.

– Imádom a franciát – áradozott. – Mindig olyan egzotikusan hangzik. A gimiben persze felvettem, de nem mernék...

– Egy olyan nőnek, mint te, nem kell aggódnia ilyen dolgok miatt! Amikor egy férfi rád néz, minden szó zene.

Dupla bleh! Tényleg működött ez a szarság más nőknél? Szégyellte magát a neme miatt, ha ez igaz volt.

Az italok épp időben érkeztek ahhoz, hogy ne röhögjön a fickó arcába. A férfi az egyiket a nő felé tolta, majd fogta a másikat, és koccintott vele.

– A gyönyörű nőkre! – mondta, felemelve a poharát, hogy összekoccanjon Cynével. De nem csak a poharát nyújtotta ki. Julien Gardet nagyon rossz fiú volt. Cyn érezte, ahogy a pasi elméje megpróbálja megérinteni az övét a vámpírok mentális trükkös módján, megpróbálva elvenni az akaratát, és a sajátjával helyettesíteni. Bármely vámpírt, akit rajtakaptak ilyesmin Raphael területén, azonnal kivégezték volna. Nem ismerte az európai törvényeket, de gyanította, hogy nagyon eltérőek, az egyes vámpírlordoktól függően. Lehetséges, hogy még Mathilde sem engedne meg egy ilyen kihágást a területén, de ő messze Malibuban volt. Talán egyszerűen csak arról volt szó, hogy az egér kihasználta a macska távollétét.

Szerencsére Cyn immunis volt az efféle manipulációra. Raphael szerint mindig is kemény alany volt, de most, hogy a természetes ellenállásához hozzáadta a saját védőrétegét, Gardet csekély erőfeszítései esélytelenek voltak.

Persze ezt a pasas nem tudta.

Cynnek sikerült meggyőzően zaklatottnak látszania, amikor a poharát az övéhez érintette. – És a gyönyörű férfiakra is – tette hozzá szégyenlősen.

Megjósolhatóan, ez tetszett a férfinak. Nagyot nyelt a vodkájából, és figyelte, ahogy Cyn óvatosan belekortyol a sajátjába. Raphael védelme nem terjedt ki arra, hogy vámpírellenállást is adjon neki az alkohollal szemben, és Cyn nem akarta, hogy bármiféle mámor lassítsa. De Gardet-nek amúgy sem szabadna elvárnia, hogy úgy felhajtsa, ahogy ő tette. Ő csak egy lány volt, méghozzá emberlány.

– Szóval, te egy – hogy is mondják? – helybéli vagy? – kérdezte.

– Honnan tudtad? – kérdezte, miközben érezte, hogy a férfi nyomul és nyomul. Mi volt a célja? Egy volt a gyilkosok közül? Vagy egyszerűen csak egy kanyart akart a parkolóban, egy gyors harapással az egyik sötét sarokban?

– Azt mondtad korábban, hogy nem sok francia turistát láttál – folytatta. – Ezt úgy értelmeztem, hogy a közelben laksz.

– Ó, persze – nevetett fel a lány röviden. – Ezt el is felejtettem. De igazad van. Van egy házam Diamond Headen. – Érezte, ahogy a férfi érdeklődése megugrik az akaratát aláásni próbáló próbálkozásaival együtt, és a fejében azt gondolta: Aha, ez volt a játéka! Elmenni hozzá, egy kis szex, egy kis vér, és mindez anélkül, hogy a nő emlékezne bármire is.

Fogalma sem volt arról, hogy a lánynak pontosan ugyanaz a terve, bár kissé más eredménnyel.

A szemei rövid időre felcsillantak. Talán a tervezett vad szexszel teli éjszakára való várakozástól, vagy lehet, hogy a fejében felvillanó dollárjelek miatt, Diamond Head drága irányítószáma miatt.

– Diamond Head – mondta elismerően. – Reméltem, hogy feljutok oda, mielőtt elmegyünk, de ezek a találkozók... túl sok napot elpazaroltak. És most már nem maradt időnk.

– Elmész? – Cyn csalódottsággal töltötte meg a hangját.

– Még van néhány napunk. Sajnos az egyetlen szabadidőnk most már csak éjszaka lesz, szóval...

– De Diamond Head gyönyörű éjszaka! – Cyn rögtön tiltakozott, és az elméjére nehezedő nyomás mostanra elérte azt a pontot, hogy megfájdult tőle a feje.

– Én is ezt hallottam! – A férfi egyre közelebb került hozzá, miközben beszélgettek, míg most már a fülébe suttogott. – Meghívhatnál a házadba – javasolta.

Cyn majdnem felsóhajtott megkönnyebbülésében. Végre. Egy pillanatra azt hitte, hogy neki kell előállnia az ötlettel.

– Megihatnánk valamit nálam – mondta vidáman, hagyva, hogy a férfi azt higgye, befolyásolta a gondolatait. – Ma este olyan zajos ez a hely, és így Diamond Headet is láthatnád.

– Biztos, hogy nem bánnád?

Cyn majdnem a szemét forgatta. Gardet nem tudta, hogyan kell méltóságteljesen nyerni.

– Persze, hogy nem! Senki sem hagyhatja el Honolulut anélkül, hogy ne látná éjszaka Diamond Headet. Van kocsid, vagy...

– Van – mondta azonnal. – Követhetlek oda.

Hát persze, gondolta Cyn cinikusan. Szüksége lenne egy menekülési tervre. Nem nézne ki jól, ha holnap reggel arra ébredne, hogy a szeretője a szekrényben alszik, hogy elkerülje a napot.

– Általában nem szoktam ilyet csinálni! – Ugrott le kuncogva a bárszékről. Igen, kuncogott. Meg kell esketnie a srácokat, hogy hallgatni fognak, ha ennek vége.

– De értem megcsinálod – duruzsolta, újabb erőadagot adva a lökésnek.

– Készen állsz? – kérdezte, miközben kiitta az utolsó kortyot a vodkából. Vagy legalábbis úgy tett.

– Igen – válaszolta a férfi. A várakozás egy pillanatra felülkerekedett rajta, miközben a szemei rövid időre felcsillantak a sötét helyiségben, az egyébként barna íriszeit körülvevő bíborszínű karima vámpírként jelölte meg.

Cyn körülnézett, de úgy tűnt, senki sem vette észre a botlását. Egyáltalán senki sem fordított rájuk nagy figyelmet. Ez is csak egy újabb kocsmai felszedés volt.

A férfi kinyitotta Cyn előtt az ajtót, és tartotta, amíg a nő elé nem lépett. A párás hawaii levegő hűvösnek tűnt a zsúfolt bárban töltött idő után, és a friss szellő megérintette Cyn arcát, amikor elindultak a parkoló felé.

Robbie a fülébe beszélt, menet közben átdolgozva a tervüket. Szerencsés dolog volt, hogy Gardet úgy döntött, követi Cynt a házába, hogy egy véres éjszakai itallal fejezze be a csábítást. Nem kellett megkockáztatniuk egy nyilvános elrablást a parkolóból. Robbie tájékoztatta, hogy ő és Ken’ichi elbújtak a hátsó ülésen, Ken’ichi pedig árnyékolta a jelenlétüket, így neki kellett vezetnie a terepjárót, miközben Gardet követte őt, és hogy Elke és Mal már készen várakozott rájuk.

Most már csak azt kellett kitalálnia Cynnek, hogyan törje meg Gardet-t.

 

 

– Nem kell ezt tenned, Cyn! – mondta Robbie, szembe állva vele az elsötétített hálószobában, miközben odalent Ken’ichi és Elke biztonságosan megkötözték foglyukat az újonnan átalakított garázsban. Maleko Turner is ott volt, és zsaruszemmel figyelt. Nem tűnt boldognak, de nem is szólt semmit.

– De, muszáj – erősködött, miközben levetette a kabátját. Kivette a 9 mm-es Glockot a derékszíjból, hátrarántotta a szánt, hogy ellenőrizze, nincs-e töltény a csőben, majd a fegyvert a nyitott táskájába csúsztatta. Nem fegyverezte le magát. Egyszerűen csak fegyvert váltott. A zsúfolt bárba való kiruccanáshoz egy hagyományos 9 mm-esre váltott, de most egy vámpírt akart kikérdezni, ami azt jelentette, hogy valami sokkal nagyobb durranással bíró fegyverre volt szüksége. A táskájába nyúlva elővette a vállhevederét és a második Glockot, amely még mindig azzal volt töltve, amit ő vámpírgyilkosnak nevezett – Hydra-Shok köpenyes üreges töltényekkel, amelyek egy kis lyukat ütöttek befelé, és egy nagyon-nagyon nagyot kifelé. Pontosan ez volt az, ami kellett egy vámpír szívének elpusztításához. Vagy talán egy-két térdízületet, ha valaki információt akart kicsikarni belőle, mielőtt megölné.

Hátrarántotta a szánt, de ezúttal azért, hogy biztos legyen benne, hogy van töltény a csőben. Gardet-t egy székhez kötözték, Ken’ichi pedig megakadályozta, hogy segítséget hívjon. De ez nem jelentette azt, hogy nem veszélyes. A vámpírok kiszámíthatatlanok voltak, Gardet pedig mestervámpír volt, ami azt jelentette, hogy az ereje átlagon felüli. Nem volt olyan erős, mint Ken’ichi, különben ez nem működött volna. De még mindig erős volt, és a bárban tett kísérletei, hogy aláássa a lány akaratát igazolták, hogy nem állt tőle távol, hogy trükköket alkalmazzon, hogy elérje, amit akar. Egész idő alatt résen kellett lennie. Magára vette a vállhevedert, majd a helyére nyomta a fegyvert.

– Ken vagy akár Elke is szívesen kikérdezné helyetted ezt a seggfejet, ha kérnéd – erősködött Robbie.

– Ezt én is tudom. De nem fogom megkérni őket, hogy tegyenek meg valami kegyetlen dolgot csak azért, mert nekem magamnak nincs merszem megtenni!

Elindult kifelé a szobából, de Robbie elé lépett.

– Cyn, te még sosem csináltál ilyesmit. Fájdalmat okozni csak azért, hogy szóra bírj valakit, hallgatni, ahogy sikoltozik, aztán újra és újra megtenni, várni, hogy megtörjön. Nem is tudod... felemészti a lelkedet.

Cyn megállt, és más szemmel nézett Robbie-ra. Azt hitte, mindent tud a katonai szolgálatáról, de nem tudott... Aggódott, hogy a férfi ellenezni fogja a tervét, mert megkínozták a társait, de mi van, ha az ellenvetése azért van, mert ő maga volt az, aki a kínzást végezte, mert tudta az árát, és nem akarta, hogy ő fizesse meg.

– Rob – mondta tétován, próbálva kitalálni, hogyan magyarázza meg a férfinak. – Nem akarom ezt tenni. Én nem... Láttam, ahogy Raphael kikérdezi az embereket, embereket és vámpírokat egyaránt. És tudom, hogy egy része élvezi, amit csinál. Mintha az, ami vámpírrá teszi őt, a szimbióta, vagy nevezzük bárhogyan is, az emberi empátiát gyengeségnek tekintené, olyasvalaminek, amitől meg kell szabadulni. És minél erősebb a vámpír, annál kevesebb empátia marad.

– De én nem vagyok vámpír. Tudom, hogy sokan azt hiszik ribanc vagyok, de ez csak a személyiségem. Az emberi empátia teljes mértékben megvan bennem, és nem várom azt, amit tennem kell ma este. De nem fogom Ken’ichi vagy Elke lelkét megsebezni a sajátom helyett! Nem érdekel, hogy vámpírok. Mert míg Raphael egy része élvezi, hogy kegyetlen, egy másik része nem, és ez minden alkalommal egy kicsit többet ellop a lelkéből.

– Ha felcserélődnének a szerepeink, ha engem vittek volna el, Raphael bármit megtenne, hogy visszaszerezzen. Minden kibaszott embert megkínozna Honoluluban, ha kellene. És ezért én is megteszem ezt érte. Csak egy fickó. Egy fickó, aki annak a bandának a tagja, akik napok óta kínozzák Raphaelt. Kiérdemelt némi fájdalmat az ebben játszott szerepe miatt. Kurvára sokat, ami azt illeti.

Robbie ajka komor vonallá préselődött, de egyetértően bólintott. – Akkor gyerünk, kényszerítsük visításra ezt a disznót!

Gardet felnézett, amikor Cyn kinyitotta a ház és a garázs közötti ajtót, a szeme dühösen csillogott a száját eltakaró ragasztószalag felett. Dühös szem, jegyezte meg Cyn, de csak barna. Nem volt bíborvörös csillogás a tekintetében, semmi nyoma az erőnek. Bármit is csinált Ken’ichi, működött.

Cyn a pasas száját eltakaró ragasztószalagra mutatott.

– Valahogy beszélnie kell – mondta, Elkére nézve, aki csípőre tett kézzel a legközelebb állt Gardet-hez, a szeme pedig gyűlölettel telt meg, ahogy a foglyukat bámulta.

– A rohadék nem akarta befogni a pofáját! – morogta.

– Ez a sok kipárnázás nem fogja fel a zajt? A szomszédok nincsenek olyan közel.

– Igen, ebben jók vagyunk – értett egyet Elke. – És ha kell, bármikor felhangosíthatunk egy kis zenét – tette hozzá, felhívva Cyn figyelmét a munkapadra, ahol egy iPhone volt dokkolva egy kis, vezeték nélküli hangszóróba.

– Ez Mal javaslata volt – mondta Elke büszkén, amire Cyn meghökkenten felkapta a fejét. Úgy látszik, Elke már nem akarta annyira megölni a nagydarab zsarut. Ez elgondolkodtatta Malon is, de talán a férfi nem tekintette a vámpírokat a népesség azon részének, amelynek a védelmére és szolgálatára felesküdött. Vagy talán Elke meggyőzte arról, hogy a vámpírok társadalma valójában mennyire más.

– Rendben! Kezdjünk hozzá – mondta Cyn. – Talán a barátunk itt okos lesz. – Kinyújtotta a kezét, és letépte Gardet szájáról a ragasztószalagot, figyelmen kívül hagyva a vele együtt érkező bőrt és a férfi fájdalmas rándulását. Sokkal többet fog tenni az összerándulásnál, ha nem mondja el neki, amit tudnia kell.

– Ezt még megbánod! – morogta a fickó Elkére. – Én Lady Mathilde-é vagyok, ő pedig élve fel fog falni, amiért egy embert választottál a sajátod helyett!

– Jaj, jaj – dünnyögte Elke. – Annyira félek!

– Fogsz is! Ezek a láncok...

– Igen, igen – mondta Cyn unott hangon, félbeszakítva a szónoklatát. – Csak azért vagy dühös, mert nem dőltem be a „ó, olyan gyönyörű vagy”-dumádnak ott hátul. Ezt csináltad a többi nővel is, mielőtt megölted őket?

– Nem öltem meg senkit! Élve szeretem a nőimet, amikor megdugom őket – mondta a férfi vigyorogva.

– Oké. Ezt a képet immár soha nem fogom kiverni a fejemből, szóval köszi, seggfej! Lehet, hogy utána ölted meg őket.

– Mondtam már, hogy nem öltem meg senkit! Erről van szó? Egy pár halott emberi kurva, és máris Rambót játszol? Mi van? Rokona vagy valamelyiküknek, vagy mi?

– Vagy mi – értett egyet Cyn. – Szóval, ha nem te voltál, akkor ki volt az? Tudom, hogy egy vámpír volt.

– Nem tudom – mondta a férfi, és megmerevedett az arca, mintegy kifejezve, hogy már mindent elmondott, amit akart.

Cyn elővette a Glockját, felsóhajtott, miközben felcsavarta a hangtompítót, és hátralépett, nehogy véres legyen a ruhája.

Gardet felnevetett. – Az a fegyver nem árthat nekem! Egyelőre sikerült elnyomnod az erőmet valamilyen varázslattal, de a természetemet nem tudod megváltoztatni! A testem meg fog gyógyulni, mielőtt...

A dicsekvését egy sikoly szakította félbe, amikor Cyn egyenesen a térdébe lőtt egy golyót, ami szinte teljesen eltüntette az ízületet. Vér fröccsent a műanyaggal borított padlóra, miközben a férfi elborzadva bámulta a lábának romjait, amely majdnem kettévágta a térdénél, a vádlija csak azért állt egyenesen, mert a láncok, amelyekkel lekötözték, a helyén tartották.

– Valószínűleg igazad van – mondta Cyn, közelebb lépve. Leguggolt, hogy megvizsgálja, mi maradt Gardet térdéből. – Biztos vagyok benne, hogy a vámpírvéred képes lesz meggyógyítani... előbb-utóbb. – Bár érdekesnek találta, hogy a fickó azt feltételezte, hogy valamilyen varázslattal irányítja őt, ahogy Juro is ragaszkodott hozzá, hogy Mathilde biztosan így gyengítette meg Raphaelt az első támadásakor.

– Szuka! – sziszegte Gardet. – Az úrnőm...

Egy újabb fájdalomsikoly vágta el a szavait, amikor Cyn megszúrta a lábfejét a sértetlen lábán azzal a csinos új késsel, amelyet Raphaeltől kapott, miután megcsodálta a barátnője, Lana Arnold számos kését. Éppen letörölte a vért a pengéről, és összevont szemöldökkel próbált tiszta foltot találni a pasas nadrágszárán, amikor odalépett Mal.

– Rendben, ez már elég messzire ment – mondta halkan. – Beleegyeztem, hogy segíts ebben, mert úgy tűnt, hogy sokkal többet tudsz, mint én a...

– Többet!? – kérdezte Cyn, megpördülve, hogy szembeszálljon vele. – A zsaruk szart sem tudtak arról, hogy ki ölte meg azokat az embereket, amíg fel nem bukkantam!

– Oké, igazad van – mondta, felemelve a kezét békítő mozdulattal. – De most, hogy van egy gyanúsítottunk, talán el kellene vinnem őt...

– Nem viszed sehova! – csattant fel Cyn, majd megpördült, és Gardet vállába döfte a kését, a pengét az ízületbe vájva, miközben a férfi sikoltozott.

– Jézusom! – káromkodott Mal. – Legalább hadd kérdezzem meg tőle...

– Te egy kibaszott zsaru vagy? – üvöltött fel Gardet. – Miféle zsaru engedi meg, hogy...

– Olyan zsaru, akinek három hullája van – morogta Mal. – Egyet még el tudnék viselni. Gondoltam, hogy valami őrült, aki túl sok filmet nézett, de hármat? Aztán felbukkan ő – mutatott Cynre –, és azt mondja, hogy vámpírok voltak, és mit tudok én róluk? Semmit! De azt mondta, hogy képes megtalálni téged, és szóra tud bírni. És hogy bármit tesz, az meg fog gyógyulni. Gondoltam, nem lesz baj, nem lesz szabálysértés, és kivonok egy gyilkost az utcáról. – Megfordult, hogy Cynhez szóljon. – De ez... – A véres vámpírra mutatott. – Nem erre jelentkeztem!

– Ha annyi vámpírt ölsz meg, mint én, majd megszokod – gúnyolódott Cyn. Felemelte a Glockját, hogy a vámpír másik térdére célozzon, de Gardet artikulálatlan kiáltása megállásra késztette.

– Hallottad őt – könyörgött a férfi Malnak, gyorsan lenyelve a zokogást, ami gátat szabott a szavainak. – Ki akar végezni, de nem én öltem meg azokat az embereket! Esküszöm!

Cyn fenyegetően közelebb lépett. A férfi szeme tágra nyílt, és majdnem felborította a székét, ahogy elrándult tőle. A tekintetét Malra irányította, és gyorsan beszélni kezdett. – Megmondom, ki volt az. Megmutatom, hol lakik. Bármit, csak tartsd távol tőlem! Őrült, nem látod? – követelte, miközben a tekintete kétségbeesetten cikázott Cynről Malra és vissza.

Mal megérintette Cyn karját, és lenyomta a kezét.

– Lássuk, mit akar mondani.

– Bassza meg! – káromkodott Cyn undorodva, de elhátrált, hogy megálljon a házba vezető lépcső közelében.

– Szóval, beszélj! – mondta Mal. – És semmi baromság! A nőnek személyes az érdekeltsége, és szereti a munkáját. Úgyhogy jobb, ha jól csinálod.

– Ketten vannak – mondta gyorsan, a hangja rekedt volt a fájdalomtól. – Két külön gyilkos. Az első szerintem tévedés volt. Samuel nem akart megölni senkit, de csak most érkeztünk, és olyan régen volt már, hogy a vért nem a... – A szemei elkerekedtek, amikor Cyn megmozdult hirtelen.

– Minden rendben – mondta Mal, dühös pillantást vetve Cynre, mielőtt visszafordult Gardet-hez. – Azt mondtad, hogy két gyilkos volt. Az első holttest, amit találtunk, egy férfi volt. Valaki más ölte meg a két nőt?

Gardet Cynt bámulta, mozdulatlanul és éberen, mintha a nő lenne a szörnyeteg, ő pedig a tehetetlen áldozat. Micsoda vicc, gondolta Cyn keserűen, és öklével a csukott konyhaajtóra csapott.

Gardet megrándult, amikor a hang megtörte a csendet.

– Talán fent kellene várnod – javasolta Mal. Intett Robbie-nak.

Robbie barátságtalan pillantást vetett rá, de aztán odament Cynhez, és gyengéden megérintette a karját.

– Gyere, kicsim! Tartsunk egy kis szünetet!

Cyn egy hosszú pillanatig a szemébe nézett, aztán Gardet irányába köpött, majd lenyomta a kilincset, kilökve az ajtót. Robbie követte őt, és becsukta maguk mögött az ajtót, miközben Cyn felrohant a lépcsőn, és a fürdőszobába sietett, amit eddig használt. Térdre rogyva hányni kezdett, kihányva azt a kevéske ételt, amit aznap este sikerült megennie, és megízlelte a bárban elfogyasztott vodkát.

Robbie lépett be mögötte. – Ó, Cyn! – mormogta, majd leguggolt mellé, megfogta a haját, és a hátát dörzsölte.

– Sajnálom! – mondta elcsukló zokogással, aztán tovább hányt, pedig már semmi sem maradt a gyomrában.

Robbie felállt, levett egy mosdókendőt a fogasról, és hideg víz alá tartotta, majd ismét leguggolt mellé. – Tessék!

Cyn elvette tőle a nedves kendőt, és először a túlhevült arcához tartotta. Szörnyen érezte magát, de leginkább kényelmetlenül. Nem azért, amit tett – mivel Raphael élete volt a tét, sokkal rosszabbat is megtett volna –, hanem azért, mert úgy viselkedett, mint egy nyuszi.

– Gyere! – hízelgett Robbie, talpra húzva, elvéve tőle a kendőt, és ismét a hideg víz alá tartotta. – Töröld le az arcodat!

Cyn szótlanul bólintott, átvette a mosókendőt, és kötelességtudóan megtörölte az arcát, mielőtt a mosdókagyló fölé hajolt volna, hogy egy marék hideg vízzel kiöblítse a száját.

– Sajnálom! – mondta újra, a mosdóra támaszkodva, és a lefolyóba folyó vizet bámulva.

Robbie kinyúlt mellette, és elzárta a vizet. – Miért sajnálnod? – mormogta, kivezetve a nőt a fürdőszobából, majd leültetve az ágyra. Leguggolt elébe, és a meleg kezével megsimogatta a lány hideg kezét. – Azt hiszed, te vagy az első ember, aki kidobja a taccsot egy ilyen vérfürdő után?

Cyn felemelte a tekintetét, hogy a férfi szemébe nézzen, a szeme könnyes volt a hányás kiváltotta erőfeszítéstől.

– Láttam már olyan kemény harcosokat, akikkel valaha is találkoztál, akik kihányták a belüket egy kemény kihallgatás után – mondta neki Robbie.

– Raphael nem – suttogta a lány.

– Azért, mert ott vagy neki, hogy feloldozd a bűneit. Nem kell hánynia, mert ott vagy, és eloszlatod a sötétséget. Úgymint, ha itt lenne, akkor minden rendben lenne.

– Ha itt lenne, ez az egész nem is történt volna meg – motyogta.

– Akkor jobb, ha mielőbb visszahozzuk, nem igaz?

Cyn bólintott, és mindkét kezével végigdörzsölte az arcát. – Gondolod, hogy Mal megszerezte, amire szükségünk van?

Robbie bólintott. – Szerintem Gardet valószínűleg mindent elmondott Malnak, amit tud, és még többet is. Halálra rémítetted azt a vámpírt, és Mal tökéletesen játszotta a szerepét.

Tudta, hogy a férfi próbálja felvidítani, de nem akarta, hogy azt mondják neki, milyen nagyszerűen sikerült megkínoznia egy másik élőlényt, még akkor sem, ha a fickónak birtokában volt a válasz Raphael hollétére.

– Le kell zuhanyoznom – mondta, hirtelen felállva, próbálva nem gondolni arra, hogy miért van rá szüksége, vagy hogy mit kell lemosnia magáról.

– Ezzel magadra vagy utalva – cukkolta Robbie. – Odakint várok.

Cyn bólintott, de megragadta a férfi kezét, mielőtt az elfordult volna. – Köszönöm, Robbie!

– Rendben, Cyn!

 

 

Cyn ismét a garázsban volt, a paplannal borított falak és ajtók, valamint a vérrel fröcskölt műanyag között. Valahol odakint sütött a nap, de a garázs belsejében ezt nem lehetett látni.

Gardet még mindig a székéhez volt láncolva, és a szétroncsolt térde még mindig kész káosz volt. Ha jobban megnézte volna, láthatta volna, hogy a vámpírszimbióta hol kezdte gyógyítani a sérülést. De napokba telhetett, mire rendesen begyógyult, attól függően, hogy Gardet pontosan milyen erős volt. Így működött a szimbióta. Akkor is elkezdte a gyógyítást, ha Gardet térde be volt hajlítva, és a lába még mindig a székhez volt kötve. De amint Gardet megpróbálna felállni, a sérülés nyilvánvalóvá válna, és a szimbióta újra kezdené az egészet, hogy megpróbáljon jobb munkát végezni.

Borzalmas volt belegondolni, de Cyn emlékeztette magát, hogy Gardet Mathilde emberei közé tartozik, és hogy ugyanezt, vagy még rosszabbat is tehetnek Raphaellel. És hirtelen már nem is zavarta annyira. Különben is, Gardet valószínűleg úgyis halott lesz, mielőtt újra szüksége lenne a térdére. Nem volt kétsége afelől, hogy amint Raphael kiszabadul, megöl minden egyes vámpírt, akinek bármi köze volt az elfogásához, Gardet-t is beleértve. Feltéve, ha Cyn nem öli meg előbb a vámpírt. Nem akart aggódni az áldozatok száma miatt, amikor végre bemennek Raphaelért.

– Mindig így kiütődnek, amint felkel a nap? – kérdezte Maleko Turner. Odaállt Cyn mellé, és az eszméletlen vámpírt bámulta.

Cyn bólintott. – Nagyjából. Vámpírtól függ. Egyesek erősebbek, mint mások, és tovább bírják, de ha egyszer eltalálja őket... kiütődnek, mindegy, hol vannak, állva, ülve, fekve. Elmennek.

– Mit fogsz csinálni ezzel a fickóval?

Cyn elgondolkodott a válaszán, aztán inkább feltette a saját kérdését: – Megszereztél tőle mindent, amire szükségünk van?

Turner oldalra billentette a fejét. – Feltételezve, hogy az igazat mondta nekünk, igen. Neveket mondott...

– A nevek nem számítanak! Szükségem van egy helyszínre.

– Az is megvan. Egy ház nem messze innen. Gardet szerint Mathilde rávette az ott lakó öregasszonyt, hogy hívja be, azt mondta, csodálja a kertet. Virágokról beszélgettek, és összebarátkoztak. Mathilde aztán rábeszélte az idős házaspárt, hogy vegyenek ki szabadságot, és amíg távol vannak, ő használhassa a házat. Persze az is lehet, hogy hazudik. Eléggé magabiztosnak tűnt, hogy holnap este ki fog sétálni innen.

– Felfuvalkodottan hisz a saját erejében. Nem megy sehova.

– Ugyanakkor mégsem hihetünk vakon a szavainak. Neked és nekem meg kellene néznünk a helyet, miután felkel a nap.

– Ha igazat mond arról, hogy ez az a ház, akkor tele lesz vámpírokkal. Őrségük lesz, méghozzá nappali őrség. Óvatosnak kell lennünk.

– Erre gondoltam én is, de a ház a tengerparton van. Az óceán felől is felderíthetjük a terepet. Kevesebb feltűnést fogunk kelteni, és tapasztalatom szerint az emberek nem szoktak annyira aggódni egy víz felől érkező támadás miatt.

Cyn bólintott. – Megkérem Robbie-t, hogy maradjon itt, és tartsa szemmel a dolgokat. Nem fog neki tetszeni, de mivel ti Zöldsapkás bajtársak vagytok, meg minden, bele fog menni.

– Azt hittem, azt mondtad, hogy Gardet egész nap ki lesz ütve.

– Nem Gardet miatt aggódom. De Elke és Ken’ichi is fent vannak. Teljesen sebezhetőek, és mivel minden mozgásban van, nem szívesen hagyom őket védtelenül.

– Elke? – ismételte meg a férfi, a tekintete aggódó volt.

Cyn furcsán nézett rá. – Tényleg kedveled őt? Vagy csak hülyéskedsz?

– Tényleg kedvelem őt, és tényleg szeretnék baszakodni... de nem úgy, ahogy gondolod.

Cyn kivillantotta a fogait. – Légy óvatos az én Elkémmel! Sokat jelent nekem.

– Szerintem jobban kellene értem aggódnod, mint érte. Fel tudná törölni velem a padlót.

– Ez igaz. – Körülnézett a garázsban, és elfintorodott. – Menjünk innen! Kezd ez a hely bűzleni.

 

 

A hajó lágyan ringatózott alattuk, az óceánt fehéres tetejű hullámok borították. Valahol a Csendes-óceánon vihar volt, de Turner hajója több mint alkalmasnak tűnt arra, hogy megbirkózzon vele.

– Ez egy szép hajó, Turner!

– Hívj Malnak! És igen, ez egy szép hajó. A válásom után egy ideig arra gondoltam, hogy ezen fogok élni.

– Kicsit klausztrofóbiás – jegyezte meg Cyn, miközben a nagy teljesítményű távcsőért nyúlt, amit a felderítéshez hozott magával. – És te nem éppen egy apró fickó vagy.

A férfi felnevetett. – Erre rájöttem, amikor megpróbáltam ezen a kicsikén élni. Kaptam helyette egy lakást, de a hajót megtartottam. Jó üzletet kötöttem vele.

Míg Mal elnyújtózott egy napozóágyon a hátsó fedélzeten, láttatva magát bárkivel, aki figyelte őket, Cyn letelepedett egy lapos párnára a napellenző fedele alatt, és távcsövét a házra irányította, ahol Gardet ragaszkodott hozzá, hogy ő és az „üzlettársai” tartózkodnak. Lassan pásztázott egyik oldalról a másikra. Meglehetősen nagy ház volt, sok beugróval a birtok mindkét oldalán, és a telek egészen az apályvonalig fallal volt körülvéve. Bárki is lakott ott, nem akarhatta, hogy az alkalmi napozók összetévesszék ezt a helyet bármi mással, mint egy magánstranddal. Régebbi építésű volt, ami azt jelentette, hogy a falak közelében és a ház körül minden centiméternyi sík felületet lombok borítottak. Az egyik oldalon japán stílusú kert látszott, de volt egy széles, sűrű és jól gondozott zöld fűvel borított pázsit is.

– Mal, van Wi-Fi a hajón? – kérdezte, le sem véve a szemét a távcsőről.

– Igen – mondta anélkül, hogy megmozdult volna napimádó pózából. – Mikrocella csatlakoztatva a számítógéphez. A hozzáférési kód a sárga matricán van.

– Jó tudni, hogy Honolulu legjobbjai a legmodernebb hálózati biztonsági protokollt alkalmazzák – mondta szárazon, miközben felállt, és lement a konyhában felállított „irodába”. Felnyitotta a laptopját, és bejelentkezett. Meg akarta nézni, mit találhat a házról, amit kinéztek. Ha az elmúlt két évtizedben valamikor eladó volt, talán vannak fényképek vagy alaprajzok.

Amikor az első keresés nem hozott eredményt, inkább az ingatlan-nyilvántartásban keresett, és kiderítette, hogy a ház az 1930-as évek vége óta ugyanazon család tulajdonában volt. Mivel generációról generációra szállt, nyilván felújították egy-két alkalommal, de tulajdonosváltás nem történt.

Átkapcsolt a mobiltelefonjára, és felhívta Donovan Willist.

– Mi az? – válaszolt a férfi. – Van egy újabb ostoba munkád számomra?

– Lehet, Willis. Nincs időm a dühkitöréseidre! Van Pattersonnak ingatlanja Oahun?

– Van egy lakása Trump Towerben, Waikikin.

– Ennyi? Nincs háza sehol?

– Nincs – mondta lassan. – Miért kérdezősködsz erről?

– Csak egy nyomot követek – mondta homályosan, még mindig nem egészen bízva a férfiban. – Lehet, hogy később több hírünk lesz, úgyhogy ne adagold túl a Cheetost!

Letette, mielőtt a férfinak sikerült volna kinyögnie egy visszavágást. Fellépkedett a pár lépcsőfokon a megfigyelőállásához.

– Valami érdekes? – kérdezte Mal, a hangja olyan lustán elnyúlt, mintha valaki félig aludt volna a napon.

– Nos – mondta lazán. – Egy kicsit aggódom a ház tulajdonosai miatt. Ha tényleg vámpírok használják... Azt hiszem, lehet, hogy már halottak.

A férfi hirtelen felült. – Mi van!?

– Igen. – Cyn úgy beszélt, hogy nem vette le a tekintetét a célpont házról, amelyet ismét gondosan fürkészett. A távcső, amit használt, rendkívül erős volt. Ő és Mal körülbelül negyed mérföldre voltak a parttól, de rá tudott nagyítani, és képes volt minden ablak minden részletét tanulmányozni, egészen a párkányokat borító növények fajtájáig.

– Ez a ház már régóta ugyanannak a családnak a tulajdonában van. Eredetileg azt hittem, hogy Pattersoné lehet. Sok vámpír módosítja a tulajdonlapokat, hogy úgy tűnjön, mintha az egyik generáció meghalt volna, és a következő megörökölte volna. De Willis szerint Pattersonnak nincs semmije ezen a szigeten, kivéve egy társasházi lakást.

– Tehát Gardet története igaz. Mathilde vámpírrá változtatta őket, hogy elmenjenek és hagyják, hogy ő használja.

– Talán – értett egyet a nő. De magában nem így gondolta. Mathilde stílusa nem a meggyőzés volt. Lehet, hogy be tudta magát hízelegni a házba, de akkor valószínűbb, hogy inkább megölte a tulajdonosokat, hogy eltakarítsa őket az útból. Vagy talán Cynt csak annyi halál és erőszak vette körül az elmúlt egy évben, hogy automatikusan a lehető legrosszabb következtetésre jutott.

Azonban bárhogy is foglalta el Mathilde a házat, az most már biztosan vámpírok számára volt berendezve. Minden ablak szorosan be volt zárva, redőnyök vagy drapériák takartak minden üvegfelületet. Nem jutott fény azokba a szobákba, legalábbis erről az oldalról nem. De ő most nem ezt kereste, hanem az emberi őröket, akikről tudta, hogy ott kell lenniük. Egyetlen Mathilde erejével és egójával rendelkező vámpír sem töltene egyetlen napot sem egy házban nappali őrök nélkül. Mathilde persze már nem volt itt, de ha Raphael itt volt, akkor Mathilde százasának is itt kellett lennie valahol. És bizonyára az a száz, és az általuk őrzött díj megért egy emberi biztonsági csapatot.

– Hát itt vagytok – mormogta, amikor két őr jelent meg a ház jobb oldala felől, kezük laza készenlétben pihent az egyforma M4-es karabélyokon. Khaki színű inget és rövidnadrágot viseltek, barna katonai bakancsokkal. De jobban érdekelte őket a saját beszélgetésük, mint bárki, aki veszélyt jelenthet a házra. Láthatóan eszükbe sem jutott, hogy a tengerre pillantsanak.

Cyn már látott ilyet korábban is emberi őröknél, akiket azért béreltek fel, hogy egy ideiglenes vámpírlakásra vigyázzanak. Mathilde valószínűleg nagyon hatékony biztonsági erővel rendelkezett odahaza, de ki tudja, már hány vámpírt csempészett Hawaiira. Nyilvánvalóan úgy döntött, hogy helyi őröket alkalmaz, ahelyett, hogy a szokásos embereit repítette volna ide Európából, mert Cyn jó pénzben fogadni mert volna rá, hogy a két fickó, akiket figyelt, az amerikai hadsereg veteránjai voltak. Az M4-esek, amiket hordtak, a különleges erőknél szokásosak voltak, de ez nem jelentette azt, hogy az őrök is azok voltak. Robbie valószínűleg többet is tudott volna mondani erről neki, de most nem volt szüksége többre. Még mindig lehetséges volt, hogy Gardet hazudik, és ők egy olyan házba fognak beszivárogni, ahol kiderül, hogy valami öreg, gazdag fickó lakik, aki szereti a magánéletét. De az ösztönei azt súgták neki, hogy ez az.

Raphael odabent volt valahol foglyul esve, ellenségekkel körülvéve. Cyn erős úszó volt, élete legjobb formájában. Képes volt megtenni ezt a távolságot. Bámulta a házat, és arra vágyott, hogy Raphael beszéljen hozzá, hogy adjon neki egy jelet. Tudta, hogy a férfi legyengült a vérhiány miatt, hogy mély nappali álomban van, amikor csak az álmokon keresztül tudta megérinteni. De ha ott volt, tudta-e, hogy ő meg itt van kint? Hogy még most is azon mesterkedik, hogy eljöjjön hozzá?

– Cyn?

A lány megrándult azon a mély hangon kimondott neve hallatán. De nem Raphael volt az, hanem Mal.

– Jól vagy?

– Igen – mondta ingerülten. – Miért ne... – Döbbenten nézett körül. Mi a fasz van? Már félig kint volt a csónakból, egyik lábát a meleg vízbe merítette, miközben az oldalára támaszkodott. Visszarántotta a lábát a csónakba, aztán megfordult, és lecsúszott, hogy összekuporodjon a vastag párnán.

– Bocsánat! – mormogta. – Csak... a pillanat hatása alatt voltam.

Mal a napozóterasz túlsó oldalán ült, előrehajolva, karját a combjára támasztotta, kezei a térdei között lógtak. – Szóval, szerinted ez az a hely?

Nem válaszolt azonnal, a torka túlságosan elszorult az érzelmektől, hogy ki tudja préselni a szavakat. Egy jelet akart. Számított az, hogy fájt a szíve? Hogy minden ösztöne ahhoz a házhoz vonzotta? Hogy érezte a férfi szagát, érezte a melegét a vérében?

– Igen – sikerült kipréselnie magából. – Ez az.

– Akkor vissza kellene mennünk – mondta a férfi gyengéden. – Szükségünk van egy tervre.

– Van egy tervem – suttogta. – És senkinek sem fog tetszeni.